banner_phBMMWg3_970x250_Mol_HU.jpg
banner_6stHcYKY_300x250_Mol_HU.jpg

Mr. Trump golfütője

Azt írja Thomas Homer-Dixon kanadai professzor, a Royal Roads Egyetem Cascade Intézetének alapító igazgatója, a The Guardian által idézett Globe and Mail-ben megjelent cikkében, hogy megvan a valószínűsége annak, hogy 2030-ra – vagy akár hamarabb – az USA egy jobboldali diktatúra uralma alá kerüljön. Ha csak pár évvel ezelőtt mond, pontosabban publikál a professzor úr ilyesmit, valószínűleg beutalják az elmeosztályra. Most is sokan csodálkoznak merész kijelentésein, de már senki nem tartja teljesen lehetetlennek az ilyen fordulatot. Nyílt titok, hogy sokan az USA-ban, de világszinten is – köz- és vezető emberek egyaránt – erre vágynak, erre várnak. A Capitolium ostroma után minden lehetséges.

Én nem akarok diktatúrában élni! Éltem huszonegy évet, nekem ez bőven elég volt. Nem akarom, hogy például Romániában vagy Magyarországon, bármilyen ürüggyel vagy kifogással, valaha is diktatúra instaurálódjon. Én nem „erőskezű”, könnyelműen és megbízhatatlanul népszerű, hanem bölcs, de legalábbis okos vezetőt képzelek el magunknak. Nem is vezetőt, de vezetőket, vagyis megválasztott emberek olyan csoportját, akik felelősséget tudnak és akarnak vállalni hazájuk békés életét, polgárainak boldogulását biztosítandó.

Minden nép olyan sorsot érdemel amilyen vezetőt választ magának. Hajdanában, ha rossz király sanyargatta alattvalóit, kifosztotta országát vagy önös céljai megvalósítására háborúba vitte népét, nem volt, mit tenni: a király hatalma Istentől eredt. A népképviseleti demokráciában mi, a szavazók vagyunk a királycsinálók – vagy legalábbis azok lehetnénk. Két választás között egyoldalúan módosított ravasz törvényekkel, a politikai kártyajárás merészen erőltetett, jól időzített újraosztásaival igencsak bele lehet nyúlni a népképviselet elvébe, de még ekkor is, amennyiben az emberek nyitva tartanák szemüket, fülüket, sokat lehetne parírozni egyik-másik vezető vagy uralkodni vágyó csoport hatalmi ambícióin.

Nagy baj, hogy az emberek nem látnak szemükkel, nem hallanak fülükkel és Odüsszeusz óta gondolkodás nélkül felülnek a szirénhangoknak. A demagóg politikus azt mondja: segítsetek hatalomba és lojálisan tartsatok ott sokáig engem, meglátjátok sokkal jobb lesz majd nektek. Aki ismeri a történelmet, tudja, hogy nem volt még eset, amikor hosszútávon ez a politikusi szatócsüzlet működött volna. Mert nem működhet. Ilyen üzletet még az ördöggel sem lehet kötni, pedig az legalább megbízható üzleti partner és előre fizet: előbb leszállítja a vágyott javakat és csak azután viszi pokolra a megalkuvó lelkeket…

Az ígérgetők, a csábítók, a nagyhangú népszerűek minden hatalma a nép – a szavazók – hiszékenységéből ered. Az érzelmi intelligencia bajnokai, néha kiváló szónokok vagy dramaturgiai-színészi tehetséggel megáldott kalandorok. Politikai piramisjátékot játszanak gátlástalanul, amely előbb-utóbb összeomlik, és maga alá temeti a körülállókat. Ez persze a játékmestereket a legkevésbé sem érdekli, hiszen nekik a saját biztonságuk az első, magukat sokszorosan bebiztosítják.

Honnan van mégis az erejük? Mikor Trump 2015-ben bejelentette az elnökválasztáson való indulását, és a feleségével együtt a Trump-tower arany mozgólépcsőjén teátrálisan leereszkedett a világ megmosolyogta a ripacsot. Addig mosolyogtak rajta, míg elnök lett! Nem azért, mert rendkívüli ember, hanem azért mert az amerikai tömegek átlagbutaságát hűen tükrözi vissza. Trumpban sokfelé az emberek saját magukra, értékrendjükre és életfelfogásukra ismernek. A vezér és a plebs jelentős része szépen összeillenek. Nem újdonság, régi motívum.

Ami föltétlenül csalódást okoz sokunknak, hogy mindez az Egyesült Államokban, a demokrácia és a nagy becsben tartott emberi jogok, a kikezdhetetlen emberi méltóság hazájában történik. Csalódásunknál már csak aggodalmunk nagyobb, hiszen ha ez történhet, történik Amerikában, mi lesz majd máshol a világban? Például nálunk, Közép-Kelet-Európában? Túlságosan megszoktuk a Pax Americana kényelmét, túlságosan rábíztuk magunkat a világ csendőrének hajdan erős, de mára már hanyatló karjaira. Ideje felébredni.

Ha a professzor úrnak igaza van és Amerikában pár év múlva diktatúra lesz, akkor mi lesz velünk? Ezt kérdezzük sokan és ezt kérdi a tanár úr is és komolyan mondja: fel kell készülnünk erre a legrosszabb lehetőségre is. Trumpot, ha újraválasztják, ő csak a kezdet lesz, a káoszt hozó, a mindent felforgató, a mindent szétverő. Amerikában, ha már nem is baseballütővel – vagy ki tudja? –, de golfütővel intézik majd a közügyeket az erősnek látszani vágyó gyenge akarnokok. Ha elnök lesz, Trump bosszúszomja nem ismer majd határt. Mi lesz, ha az üldöztetés elől számos prominens amerikai Kanadába menekül és Trump a kiadatásukat kéri?  – aggódik a professzor. Aggódom én is: mi lesz, ha Európában Trump követői kis trumpocskákként viselkednek majd, és úgy majmolják „nagy” példaképüket, akárcsak Bokasza tette Napóleonnal?

Számtalan kérdésre nem ismerjük a választ, de egyre biztosan igen: rajtunk is múlik! Szükséges, hogy erősítsük Európát és az Európai Unió erőnket gyengítő vadhajtásait sürgősen vágjuk vissza, ugyanakkor árgus szemekkel figyeljünk külső és belső ellenségeinkre, mert vannak. Vegyük tudomásul, hogy elmúlt a világtörténelem egyik legkényelmesebb, néhány évtizedes időszaka és harc lesz megint. Amerika, az öreg demokrácia megroggyant, narancssárga hajú, önjelölt messiása őrjöng, míg Uncle Sam fáradtan és óvatlanul szunyókál, pedig már körülvették azok, akik ki akarják őt mindenéből forgatni. Nagyon gyorsan és határozottan össze kell fogniuk az európai és amerikai demokratáknak ahhoz, hogy esélyük legyen a nagy bajokat megakadályozni. A kocka (ismét) el van vetve, de ne felejtsük: a történelem nem szerencsejáték…

(Címlapkép: heblo/Pixabay)

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

Kimaradt?