Ezzel a gyerekesen fenyegetőző fordulattal spékelte-tálalta az államfő a „biztonsági tízparancs” úgymond első vázlatának kiszivárgását, miközben hevesen hessegette elfele az aggodalmakat, fenntartásokat, az ilyenkor előszeretettel burjánzó sejtetés-hullámokat. Hogy Klaus Iohannis ebben a regiszterben viszonyul a kezdetben eltussolt, majd maszatolva álcázott, később fél szájjal kényszerűen (f)elismert botrányízű helyzethez, már csak fokozni tudta a válságot, mely most az egészségügyi, a gazdasági és biztonságpolitikai jellegén túl alapos bizalmi krízissel egészül ki. Kijelentése, miszerint személyesen felügyeli, és egyben szavatolja, hogy minden aggályos passzust kigyomláljanak a textusokból, sután és sebtében előrángatott hárítási gesztus. Bele se merek gondolni, hogy a vérbeli elhárítók miként reagáltak az elnöki nyugtatgatásra…

Amennyiben Iohannis készakarva „elszólta” magát, az államfő környezetében tudni vélik, kinek állt szándékában idejekorán piacra juttatni az eleve kényes dokumentumokat; ha ez így van, akkor az elnök, aki a Legfelsőbb Védelmi Tanács vezetőjeként közölte velünk, hogy ismerik a szivárogtató(ka)t, ebben a minőségében is tévedett: mivel ezek az akták jelenlegi formájukban semmiképp sem a plebs elé valók, minden rájuk vonatkozó információt diszkréten kellene kezelni. Ha pedig tudomása van a konkrét személyekről, akkor meg a minősített (vagy csak diszkréten kezelendő) adatokkal való visszaélés miatt kellett volna eljárást elrendelni az illetők ellen. Románia eddigi három elnöke közül az első partnere volt a szerveknek, a másodikat – saját beismerése szerint – legyőzte a rezsim, a harmadik kiszolgálta azt, a negyedik meg, ahogy a mondóka is sugallja: mind megette a neki feltálalt maszlagot. Az sem kizárt, hogy másfél mandátumnyi szorgos munkával sikerült maga mellé állítania egy részét a „fiúknak”, csak nem tudni, hogy a részlegek közti klasszikus versengésben most éppen mennyire áll nyerésre-vesztésre az általa preferáltak tábora.   

Kinek érdeke hirtelen beelőzve megtorpedózni egy nemzetbiztonsági törvénycsomagot? A vezető tippek között íme néhány, mutatóban: 1. valamely külföldi szereplő, illetve annak beépített emberei, 2. a hazai „szakmában” dolgozók egy adott (érdek)csoportja, és 3. pillanatnyi zavarodottságában (lelkiismeretfurdalás, győzködés miatt) „dezertáló” kormányzati, vagy parlamentbeli aktor; a sorrend nem jelent egyben rangsort is. Tovább már csak azért sem szálazom, mert akkor egy politikai sci-fi-paródia kerekedik ki ebből: intrikákkal, fordulatokkal, váratlan végkifejlettel – ahogyan a műfajban dukál.

De kinek érdeke most tematizálni a kérdéskört? Pár napja posztoltam erről egy másik felületen, ahol csak arra hívtam fel a figyelmet, hogy milyen érdekes és micsoda véletlen, mi több, mennyire meglepő, hogy 89 decembere után három hónap telt el, és levezényeltetett a vásárhelyi fekete március, most meg a február 24-e hajnalán elstartolt agressziót követő ugyancsak három hónapra beérett a felismerés, miszerint új helyzet, totálisan megváltozott biztonságpolitikai adottságok vannak, amelyekhez illene igazodni az idevágó törvénykezés (hogy ne mondjam, szakpolitikai doktrína) szintjén.

És időközben van a médiában makacs elhallgatása a témának, ha meg mégis terítékre kerül, csak tangenciálisan, finoman, „mentén”, kóstolgatva, miután a neves kommentátort, Cristian Tudor Popescut már menesztette az egyik tévé éppen egy olyan műsora után, amelyben az ügy megkésett kezelését kérte számon. A civil zóna meg, ami még maradt és annak is csak egy hányada, protestál, kör- és nyíltlevelez, eszköz és ötlet híján. Sokatmondónak vélt tekintetek, utalgatások, folyosói értesülések mindenféle silentio stampákról, a jólértesültek cinkos mosolyai-hümmögései… „Részletekre nem térhetünk ki, ugye megértitek, ez egy ilyen helyzet, pillanatnyilag érjétek be azzal, hogy: tuggyukmihogyki.”

(Nyitókép forrása: Pixabay)