Nem! Ez az amerikai aztán nem csendes, mint Graham Greene regényében Alden Pyle. Ha emlékszünk, Joe Biden néhány hete átrándult Európába – segíteni. Segíteni?

Hangoskodott, és – bármit állítson is később – a helyzethez nagyon nem illő szószedetet használt. Kígyót-békát kiálltott Putyin elnökre, és bizony nagyon nem amerikai elnökhöz illően viselkedett, de ha mégis, akkor Amerika jobban lecsúszott, mint ahogyan az látszik. Sokan azt hittük Trumpról, hogy csak ő nem tud adekváltan viselkedeni, de a jelek szerint tévedtünk: az utódja sem képes.

Kívánatos lenne, ha nem action gratuit módon, sértő és tulajdonképpen értelmezhetetlen szavakkal „harcolna” az elnök úr a világbékéért és a világdemokráciáért, de jog- és stílszerűen is. Nem csoda, ha a mindenkori francia elegancia akkor kibukott Macron elnökből, aki megjegyezte, hogy ő bizony nem tudna, nem akarna Joe Biden szavaihoz hasonlóakat használni. Például, hogy az orosz elnök egy mészáros.

A francia elnökkel csak egyetérteni lehet. A pragmatizmus azt súgja, hogy csak egy ország elnökével lehet tárgyalásokat folytatni, kompromisszumokat keresni és végül – remélhetőleg minél hamarabb – békét kötni. Mert, ha az ellenfél-elnökből megfontolatlan szavakkal mészárost csinálunk, vagyis elnöki reputációját, hitelességét és mindenekelőtt autoritását „lemészároljuk” – akkor végül kivel fogunk tárgyalni?

Az amerikai elnök ezt is mondta: az orosz elnöknek mennie kell, nem maradhat hatalmon. Hogy Bidennek ilyen fantáziái vannak, érthető, de, hogy az amerikai elnök saját fantáziavilágát és wishfull thinking-jét, magyarán hőn óhajtott vágyait összetéveszti a valósággal az már több, mint aggasztó. Az utóbbi időben egyébként az amerikai mintha kicsit megcsendesedett volna. De meg az orosz is. Meg az egész világ. Hozzászoktak már mindannyian a gondolathoz, hogy nem néhánynapos mérkőzés, de hosszútávfutás lesz ez a háború. Business as usual.

Gondolom, sokan olvasták Graham Greene regényét, A csendes amerikait. Greene 1955-ös regényének egyik érdekes vetülete, hogy előrelátta a vietnami háború Amerikára kedvezőtlen kimenetelét. Még fontosabb, hogy az egyedi, partikuláris eseten túl, Greene regényében pontosan azt az amerikai excepcionalizmust ostorozza, mely az összességében tagadhatatlanul kedvező Pax Americana pajzsa mögé meghúzódva annyi bajt okozott és okoz ma is a világban. Az amerikai excepcionalizmus nem más, mint az amerikaiak felsőbbrendűségi érzése, Messiás-komplexusa. Ők a legdemokratikusabbak és legemberségesebbek, ezért természetes történelmi hivatásuk ezen magas eszmények planetáris terjesztése. Meggyőződésük nagyon hasonlít a hajdani katolikus misszionáriusokéhoz, akik lelkesen terjesztették a „vadak” között a szeretet vallását, a kereszténységet – akár tűzzel-vassal is.

Nézzük meg a fényképeket, melyeken különböző amerikai delegációk, szenátorok és magasrangú kormányzati hivatalnokok, Zelenszkij elnökkel pózolnak Kijevben. Nem csak fegyvereket és pénzt küldenek tehát, de személyes biztonságukat kockáztatva (?), látogatóba is mennek hozzá, hogy nagyrabecsülésükről biztosítsák őt és az ukrán népet, illetve töretlen kitartásra buzdítsák őt. Legendás szabadságharcost csináltak belőle, és mára valamelyes igazság is van ebben. Mégis, óhatatlanul, egy anekdota jut eszembe, melynek sajnos hiába kutatok a történelmi kontextusa után, sem emlékezetemben, sem az interneten nem találom, de talán ez nem is annyira fontos. A történet lényege: egy 19. századi hadihajón, az ágyúk biztonságos rögzítéséért felelős tiszt rosszul végezte a dolgát és egy elszabadult ágyú több tengerészt megölt a viharban. Ugyanaz a tiszt emberfeletti erőfeszítéssel és hősiességgel megfékezte az elszabadult ágyút, mindenki csodálatát kivívva ezzel. A hajóskapitány rendkívüli tettéért és bátorságáért azonnal kitüntette a hőst, akit a legénység lelkesen megéljenezett. A kitüntetés és az éljenzés után, a kapitány ott helyben halára ítélte és kivégeztette a tisztet, a több ember halálát okozó mérhetetlen felelőtlenségéért. Az ukrán elnöknek, minden időnkénti hősiessége ellenére, a háború elmúltával elkerülhetetlenül szembe kell majd néznie népe és a történelem szigorú ítéletével azt illetően, hogy mekkora szerepe volt abban, hogy országában az ágyú elszabadult? Én elhiszem, hogy megválasztása idején Zelenszkij elnök nem csak békét ígért, de valóban békét is akart Oroszországgal, végül mégis háború lett belőle! Valamit, valahol nagyon rosszul csinált vagy esetleg mindez eleve így volt elrendelve? Ógörög drámához méltó, tragikus sors jutott a komikus színésznek, és csak Phütia, a Delphoi-jósda papnője a megmondhatója, mi vár rá és országára – és mi vár majd mindannyiunkra.