A tréfák, a mégoly sótlanok és fáradt poénban pukkanók is olykor próféciaként hatnak: a Pontus Euxinus esete a legfrissebb erre. Van hozzá közünk, pontosabban 245 kilométernyi. Jó adag iróniával maguk a román újságírók, véleményvezérek is átvették borúlátóbb pillanataikban a refrént, hogy ennek az országnak egyetlen barátja, megbízható szomszédja van: maga a Fekete-tenger. Első olvasatra is kikezdhető ez a „biztonságpolitikai tétel”: néhány esztendeje a tudósok felfigyeltek arra, hogy a tenger évente lemar sutyiban a partból centiket, és a veszteség egyre látványosabbá kezd válni. A nyílt vízi irredentizmust némi homokkal és pár munkagéppel meg kis szakértelemmel aránylag hatékonyan és látványosan lehet ellensúlyozni. Ami viszont most a partjainkhoz csapódó beltenger jelenlegi állapotát illeti, hát ez már többlépcsős szöveges feladatnak beillő feladvány.

Volt már téma, stratégiai és kereskedelmi – mint lehetséges gócpont, nem éppen konvergens szándékok és diskurzusok ürügye, de a közelmúltban többnyire a potenciális feszültségek térségeként konferenciáztak róla. Ha Abháziát is elismerjük nemzetközi szereplőként, nem kevesebb, mint hét ország határolja – ebből három állam NATO-tag, kettő meg igencsak az szeretne lenni…

Békeidőben is feltarajlottak viták a tenger kapcsán: hosszas ukrán–román diplomáciai mérkőzés, melynek nemzetközi döntőbíráskodás vetett véget, a román partiőrség szinte menetrend szerint hajkurássza a felségvizekre merészkedő makacs török halászhajókat, nincs egyetértés arról, hogy miként kellene megőrizni a majdnem beltengernek számító világ sajátos ökoszisztémáját, hiszen rendes üzemmódban sűrű kereskedelem zajlik a Fekete-tengeren, a habjait gyakran átszelő flottákban pedig jócskán találni lehurbolt, és ezért hatványozottabban szennyező teherhajókat.

Most viszont nincs béke, a delfinek és halrajok között aknák népesítik be a tengert, naszádok és cirkálók hasítják víztükrét, fölötte terepszínre mázolt helikopterek meg vadászgépek húznak el. A sokáig vitatott Kígyó-szigetről is kiderült, hogy valóban stratégiai fontossággal bír, másként alig magyarázható, hogy az orosz invázió egyik első célpontja lett és elfoglalása után is dúlt a küzdelem a tartós birtoklásért; most épp teletömik fegyverrel-emberrel és készletekkel ezt a mindössze 16 hektáros sziklát: elemzők szerint ez azt jelzi, hogy az orosz hadvezetés nem tett le Odessza ostromáról.

Ha eddig a bolgár partszakaszra azért utazott hazai turista előszeretettel, mert kulturáltabb, és olcsóbb vendéglátás, tisztább, gondozottabb környezet várta, mint a honi plázson, most egy okkal többet sorolhatnak déli szomszédaink: jóval csendesebb a táj, bár az áramlatok nem szoktak országhatárokat tisztelni, felségvizek pereméhez igazodni. Nem épp ötletes piárfogás, de bizonyára megfordult már egy-két bolgár strandtulaj fejében, hogy a finom szemcséjű homok és az algátlanított part mellé aknabiztos fürdőzési lehetőséget is beiktasson az idényre csalogató érvek közé.

Az oroszok meg, mivel a címben is utaltam rájuk, szépen csendben megoszlanak: van, aki idén sem jut el nyaralni, mert napi megélhetésére koncentrál, van, aki nem mehet, mert ott szerepel a háború (továbbra is eltussolt) veszteséglistáján, akad, aki menne, de épp az aknák miatt hezitál… és minden bizonnyal a felső tízezer egy része ugyanúgy felkeresi kedvenc üdülőjét a Riviérán, vagy valamely távolabbi, de szintén felkapott, mondjuk karibi öbölben. Moszkva és Pétervár oligarchái pedig erre a nyárra még kiszorítják azt a zsetont, amivel kölcsönbe vehetnek egy jachtot, ha már ez a rusnya szankciós hullám az övéket lefoglalta. Kisebb lesz a fedélzet, kevesebb ideig tart a hajókázás, de azért egy háború – még ha száz napja dúl is – csak nem lehet akadály…

(Nyitókép forrása: Wikipédia)