A semleges Svájc sajtója, főként a Neuer Zürcher Zeitung tárgyilagosabban követi az ukrajnai eseményeket, mint a nyugati sajtó legbefolyásosabb lapjai. Utóbbiak arról tudósítanak, hogy Ursula von der Leyen személyesen is találkozik Zelenszkijjel Ukrajna Unióba való felvételét előkészítendő, s elismerik, hogy Ukrajna jelentős lépeseket tett a demokratizálódás útján.

Egy nappal korábban azonban az NZZ bécsi tudósítója, Ivo Mijussen azzal indítja lapbéli tudósítását: „Nem újdonság, hogy az a Zelenszkij, aki politikai ellenfeleit már a háború előtt rendre félreállította, és a hatalmi ágak függetlenségét is gyakorta megsértette, nem valamiféle kifogástalan demokrata. A háború kirobbanása még alá is játszott autoritárius törekvéseinek.”

Azóta mindinkább a titkosszolgálatokra támaszkodik, betiltotta az ellenzéki pártokat és sajtót. Törvényjavaslatot terjesztett a Parlament elé a kémelhárítás és a katonai titkosszolgálat egyesítéséről. Az önmagukat orosz identitásúnak (is) tekintő politikusokat szigorú megfigyelés alá helyeztette. Medvecsuk, Putyin sógora is házi őrizetben van tisztázatlan vádak, nagyobbrészt feltételezett orosz szimpátiája miatt.

A szerző szerint pusztán azért, hogy Zelenszkij hatalmi pozícióit erősíthesse, nem a konfliktus mihamarabbi lezárására törekszik. Annak ellenére sem, hogy ezzel távlatilag Ukrajna területi veszteségeit is növelheti, s az ukrán államon belüli ma már jól érezhető ellentéteket is elmérgesítheti.

Szintén nyugatpárti elődjének, Porosenkonak „nemzetárulással” való megvádolása és az emberjogi kérdésekkel megbízott politikusnő menesztése csak tovább növeli ezeket a belső feszültségeket.

Zelenszkijt mindez azonban nem akadályozza meg abban, hogy az európai demokrácia védelmezőjének szerepében tetszelegjen. Teheti, hiszen a nyugati sajtó egyelőre szinte minden gesztusát kritika nélkül fogadja, sőt sűrűn előforduló agresszív megnyilatkozásait is szó nélkül lenyeli. Aki Európában utazgat, könnyen azt hiheti, hogy Ukrajnában jár, mindenütt ukrán lobogókkal, plakátokkal, rokonszenvmegnyilvánulásokkal találkozhat.

Mindez persze érthető, hiszen Ukrajna Oroszország nyílt agressziójának áldozata. Az előzmények homályban maradnak. Mivel az orosz propagandát Európa-szerte betiltották, a közvélemény csupán a történések ukrán változatát ismerheti. Még minálunk is.

Hogy Ukrajna Európát védelmezi, ugyanolyan ostobaság, mint az, hogy az oroszok pusztán a kisebbségi jogokért szállnának síkra. Oroszország sem hordja a tenyerén kisebbségeit. Mindkét propaganda tudatosan megtéveszti fogyasztóit. Akiket el is szigetelnek egymástól, hogy senkinek ne nyíljon lehetősége akárcsak többé-kevésbé tárgyilagos ítélkezésre sem…

Bármelyik nyugati sajtóorgánumba olvasunk bele, már a címlapok arról tájékoztatnak, hogy Putyin halálos beteg, az orosz hadsereg a végét járja. Az ukránokról csupán szépeket olvashatunk. Aki arra utalna, hogy a háborút a kb. 15 millió körüli orosz kisebbség jogainak lábbal tiprása, a legalizált kisebbségellenesség előzte meg, az rögtön megkaphatja az oroszbérenc, illetve az ukránellenes-uszító bélyegét.

„Vajon a nyugati sajtó tudósításai nem túlságosan is a vágyvezérelt gondolkodás befolyása alatt állnak?” – teszi fel a kérdést a lap egy másik szerzője, Benedict Neff is. Véleménye szerint ugyanis nyilvánvaló, hogy „az az elképzelés, miszerint Ukrajna úgy nyerheti meg ezt a háborút, hogy az oroszokat egy szálig kiverik az országból, s az ország területi integritásét maradéktalanul visszaállíthatják, sajnos nem tűnik realisztikusnak. Putyinnak háborús zsákmányra van szüksége. Az orosz hadsereg meggyengült ugyan, de Kelet-Ukrajnában szilárdan tartja magát, sőt, ha kis lépésekben is, de terjeszkedik”. Moszkvában pedig semmi jele a hatalomváltásnak. S ha Putyin valóban halálos beteg volna is, aligha férhet kétség hozzá, hogy esetleges utódja ugyanazt a politikát fogja folytatni, mint amelyet ő folytat. Az orosz idegengyűlölet semmiben sem marad el az ukrántól. Nehezen képzelhető el, hogy ez a konfliktus ukrán területveszteségek nélkül érhetne véget.

Erre a háború előtt még lett volna esély. Csakhogy mindkét fél olyan helyzetbe hozta önmagát, hogy a megbékélésre aligha van már lehetőség. S ebben az Amerikai Egyesült Államoknak és Európának is megvan a maga szerepe. Az orosz–ukrán, illetve ukrán–orosz gyűlöletet megpróbálták önnön szolgálatukba állítani…

Két, sokat szenvedett és jobb sorsra érdemes nép hoz értelmetlen áldozatokat értelmetlen célok érdekében. Mert sem orosz, sem ukrán demokrácia nincs. Mindkét nép önnön esztelen „elitjei” hatalommániás játékainak megvezetett áldozata. S egyben a világ fölötti hatalmat ez idő szerint még birtokló Nyugat játékszere is…

De vajon tényleg svájcinak kell lenni ahhoz, hogy ezt beláthassa valaki?

(Kép forrása: kritisches-netzwerk.de)