Az angol brexit a népszavazás óta az európai közvélemény figyelmének középpontjában állt. Több okból is. Egyrészt azért, mert a brexit elsősorban az Európai Unió kudarca. A kudarc miatti felelősséget az Unió – rövidesen leköszönő – vezérgárdája persze mindenáron az angolok nyakába szerette volna varrni. Az angolok, akik az Európai Egyesült Államok koncepcióját egyértelműen elutasították, ezzel szemben az uniós kormányzat kompromisszumképtelenségét tették felelőssé a helyzetért.

A brexit dolgában makacsul megegyezésre törekvő Theresa May lemondása az angol kormányzat és az uniós vezetés közti konfliktust tovább mélyítette. Az új miniszterelnököt, Boris Johnsont az Unió vezető országának, Németországnak a sajtója szélsőséges individualistának mutatta be, aki a felső tízezer képviselőjeként az egyenlőségi eszme szent ideáljaira tör, aki – xenofób, bevándorlásellenes és ezzel országát elszigetelő nacionalista gyanánt – a liberális értékrendet szeretné lerombolni.

De Johnson a német nyilvánosságban is sokakat levett a lábáról. Ulf Poschardt, a Die Welt főszerkesztője kezdettől úgy vélte, hogy a német és török felmenőket is maga mögött tudó, New York-ban született Johnson inkább világpolgár, semmint valamiféle szűkagyú nacionalista. Nagy játékos, aki véleményekkel és attitűdökkel zsonglőrködik. A multikulturális, felsőosztálybeli család sziporkázóan intelligens sarját soha nem érdekelte – sem hazájában, sem Európában – a féligazságokat szajkózó juste milieu, azaz az uralkodó centrista középszer. A Brexit-agitátori szerep is csupán intelligenciáját kibontakoztató lehetőség volt arra, hogy hazájának és nem utolsósorban önnön ambícióinak szolgáljon. Egyfajta – az Angela Merkelével ellentétes – wir schaffen es (azaz „ezt végigcsináljuk”) jegyében.

A maga kokett és önironikus módján (ami sajnos nem volt azonos az önkritikára való hajlammal) a legpatetikusabb pillanataiban sem adta fel azt a filozofikus meggyőződést, hogy az ember a dolgokat a megszokottól eltérő nézőpontokból is szemlélheti. Johnson nemhogy nem reakciós, de éppenséggel posztmodern politikus, – vélte Poschardt –, aki szerint a valóság az, amivé a világot mi magunk alakítjuk. „Aki azt hiszi, hogy Johnson a tényeken fog zátonyra futni, naiv ember – állítja az Internationale Politik und Gesellschaft című szaklap hasábjain Christos Katsioulis is. – Európának forró őszre kell felkészülnie.” Mások is elismerték, hogy Johnson költői optimizmusa magával ragadó. A közelgő brexit-nyomorúság dacára is. Szelleme egyszerre táplálkozik a pop-kultúrából és az európai magaskultúrából. Gáláns nőtisztelő, aki mellesleg sikamlós regényeket is ír. Szenvedélyes biciklista. Polgármestersége alatt a varázslatos világ(fő)várost, Londont kerékpárutakkal építette körül. És létrehozott egy páratlan globalizált és avantgárd kapcsolati hálót is, mely a gazdagok és az okosak, a szorgalmasok és az elegánsak, a konzervatívok és az egyenlőséghívők számára egyaránt vonzónak bizonyult. A város az ő vezetése alatt tarkábbá, önérzetesebbé, öntudatosabbá vált. A kinevezés időpontjában többen is úgy vélték, hogy mindezt megpróbálhatja az Egyesült Királysággal is végigcsinálni.

Nyilvánvaló volt, hogy nem lesz könnyű. Tényleg igazi zsonglőrnek kellett volna lennie, hogy sikerülhessen.

De sokan vélték úgy, hogy – továbbra is iróniával szólva – mégis sikerülni fog, mert az alapvető célkitűzés, mely a közvélemény által egyszerűen csak Borisként emlegetett Johnsont mindvégig vezette, a miniszterelnökség volt. Miniszterelnök akart lenni, pusztán azért, mert úgy vélte, ez a szerep illik leginkább a személyiségéhez. Hogy ez milyen politikai kockázatokkal járhat, mindig is hidegen hagyta. A Guardian hasábjain írt brexitet támogató és elutasító vezércikket is. Szélkakas-személyisége azonban (legalábbis kezdetben) nem hátrányt, vagy éppen önmagának állított csapdát jelentett, sokkal inkább valamiféle előnyt.

Igaz, az angol és a német sajtó nagyobbik része elégtétellel sorolta a baljós előjeleket is. Az úgynevezett hard-brexit ugyanis, melyre Johnson törekedett, olyan bizonytalanságokat teremthetett, melyek már startból válságjelenségeket generálhatnak. A font sterling értéke már kezdettől a gazdasági válság mélypontján regisztrált szintre esett vissza. A Süddeutsche Zeitung egyik szerzője annak alapján, hogy a font egyben súlymértéket is jelent, anti-fogyókúra-effektusról beszélt. A fogyókúra ugyanis – amint az közismert – kezdetben a testsúly csökkenését eredményezi, azt követően azonban minden igyekezet ellenére a testsúly lendületes növekedése szokott beállni. A fonttal azonban ennek épp az ellenkezője történt, az ugyanis minden hízókúra ellenére csak makacsul „fogyott és fogyott”…

Ráadásul a várható következmények hatása alatt az Egyesült Királyság egysége is kérdésessé válhatott. A skótokat, a walesieket és az észak-íreket, akiket Johnson hivatalba lépése után rögtön végiglátogatott, nemigen tudta levenni a lábukról. Mindenütt rideg fogadtatásra talált. A skótok az Egyesült Királyságból való kiszakadást régóta fontolgatják. A brexit csak fokozta elszántságukat. Még a walesiekét is.

 Ennek ellenére Johnson nem csak a brexitet bonyolította le, de – úgy tűnt – előbb-utóbb minden más nehézségen is felülkerekedhet. Az Unióval sikerült a kiegyezés, és – ami a világjárványt illeti –Angliában sem volt a legkatasztrofálisabb a helyzet.

Egy dologra nem mutatkozott képesnek, fölülkerekedni önmagán.

Johnson korábbi főtanácsosa vallotta nemrégen: „Azért juttattuk Borist a Downing Street-be (azaz a miniszterelnöki hivatalba – szerz. megj.), mert egy sajátos kérdést kellett megoldanunk, a brexitet. És erre valóban ő látszott alkalmasnak, és később valóban annak is bizonyult. Igaz, már akkor sem tekintettük különösebben jó vezéralaknak. Tudtuk, hogy befolyásolhatatlan, de reménykedtünk az intelligenciájában és némileg az önismeretében is.”

Sajnos neki is csalódnia kellett. Kiderült, hogy Johnson nemcsak megjátssza a kóklert, aki a szabályokat csak másokra tartja érvényesnek, önmagára nem, hanem számos szempontból valóban az is. Éppen az vált a végzetévé, ami hatalomra juttatta. Mulattató gesztusai, szellemessége és nagyvonalúsága – az önimádat sokszor leplezetlen gesztusairól nem is beszélve – egy hagyományosan tiszteletre méltó országot tett sokszor nevetségessé, sőt rosszindulatú röhincsélés tárgyává is. Miniszterelnöksége rengeteget ártott Anglia tekintélyének.

Olyan, szinte már gyermeteg hibák sorozatát követte el, melyektől egy középiskolás diák is visszariadt volna. A világjárvány napjaiban, amikor az általa szentesített törvényes rendelkezések dacára, melyek még a rokonok számára sem engedélyezték az összejárást, ő maga szabályszerű bulikat, ivászatokat, sőt dorbézolásokat szervezett a Downing Street-ben, az angol demokrácia szentélyében. Lehetetlen volt, hogy mindez ne derüljön ki.

Természetesen kiderült. De törhetetlen önbizalmával még mindig abban reménykedett, hogy ezeket és egyéb szabálytalanságait is megúszhatja. Helyzetét Ukrajna (implicite a másik nagy színész) eltökélt támogatásával próbálta kompenzálni. Kezdetben ezt is sikerrel. De ez a gesztus is balul ütött ki. Az angol gazdaság helyzete az orosz-ukrán háború következtében lassan katasztrofálissá válik. Az infláció ott is az egekben… A társadalmi elégedetlenség növekszik. Már saját pártja sem áll mögötte. Miniszterek, állami alkalmazottak léptek vissza a hatalomból, szinte már sorozatban…

Végül egy olyan gesztusra kényszerült mely ezúttal valóban távol állt személyiségtől: kénytelen volt „önként” lemondani. De mert egyelőre nincs helyette más – Thomas Kielinger Welt am Sonntag-beli szavaival – egy átmeneti kormány élén egy ideig még állásában marad ugyan, de a hatalmat végleg elveszítette.

Sokan még így is nosztalgiával gondolnak rá. Kár volt érte, voltaképpen minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, mely továbbra is garantálhatta volna számára a népszerűséget. Csupán némi önfegyelemre és a fegyelmezettségre lett volna szüksége. Nos, hát éppen ez hiányzott belőle. Ezek hiányában pedig nemcsak Angliában, de bármely más demokratikus országban sem maradhatott volna huzamosan a hatalomban.

Ciklusát sem tudta letölteni…

(Nyitókép forrása: Wikipedia Commons)