Nem békepárti szöveg következik, még csak nem is valami antimilitarista moralizáló textus; ami a következő pár mondatban olvasható, az egy aránylag egyszerű logikai okfejtés, és amit ilyenkor magával sodor. Látom, ahogyan a fegyverek ázsiója szinte naponta új szintet lép. Látom, hogy több helyütt is a héják kerekedtek felül, vagy jó úton vannak afelé, hogy uralják a helyzetet. Látni vélem továbbá, hogy a háttérben irdatlan bizniszek köttetnek, több közvetítőn keresztül, a fokozott diszkréció kedvéért. Sejtem, és nem vagyok ezzel egyedül, hogy a harctér lecsendesedése után új Mars-mágnások tűnnek fel, ám csak jóval később fog kiderülni róluk, hogy véren szerzett zsetonból futotta luxusra, sokkoló extravaganciára, sikkes hétköznapokra. Legtöbbje viszont annyira rafinált, hogy mindössze átlagosan sikeres üzletemberként ismerik majd, akinek „volt egy merész dobása”.

Hogy az államok maguk miként sáfárkodnak a puskaporos helyzetben, az szintén változatos, és egyben tanulságokkal teli. A Baltikumban a kötelező sorkatonaság bevezetése kezd divatossá válni, a lengyelek francia és portugál cuccot vásárolnak, a román hadsereg korszerűsítéséért is (újra) elindult a hajsza: a félidőben Washington látványos, de nem meggyőző előnyt szerzett, a magyarok meg… nos itt nem időznék el túlzottan, mert ha a tárcavezető egyik első publikus szereplésekor klassznak szeretné tudni a hadfiságot, és minél több magyar ifjat mundérba csábítani, akkor fogalmunk lehet Budapest régi-új katonapolitikai vonalvezetéséről.

A különben egyedinek vélt békebajnoki mezben tetszelgő magyar fél első látásra önellentmondásba keveredik: ha annyira olajág-drukker, miért nem diplomatákat, mediátorokat, konfliktuskezelőket nevel ezerszám, miért sarkantyúzza folyvást ezt a katonásdit, el egészen addig, hogy már apró fantáziapótlékkal is a leventeképzés valamilyen újszerű lanszálására asszociál, aki a diskurzust követi. Az ispánkodás után nem is csoda…

Nem célom és tisztem a szomszédos NATO-tag ukrán ügyben alkalmazott retorikáját értékelni, van ugyanis elég gond a honi hadiipar és gépezet tájékán. Ha az orosz invázió kudarcokkal szegélyezett történetét a szakértők a Kreml által levezényelt ágazati reformjának felszínességében és mondvacsinált jellegében jelölték meg, mit is írhatnék a román ármádia harcképességéről, profizmust mímelő erőlködéséről? Tiszta szerencse, hogy épp egy extábornok áll kormányunk élén, a hadügyet meg egy szociológiában veteránnak számító szaki irányítja. Nem árulok zsákbagolyószórót, ha hozzáteszem: jobban járna az ország, ha e két férfiú az éj leplét és a ködös hajnalt kihasználva hirtelen helyet cserélne egymással. (Igen, tudom, most nem „illik” egyenruhásokat hadügy élére kinevezni, de a trendkövetés önmagában nem sikerrecept, esetünkben meg – bocsánattal legyen mondva – Vasile Dâncu intellektuális arzenálja inkább érdemessé tenné a kormányfői posztra; más kérdés, hogy a koalíciós algoritmus ezt most nem teszi lehetővé, és hogy a tanár úr van annyira bölcs, hogy ilyen időkben ne tervezzen túl bőszen: elég, hogyha hadügyminiszteri csetlés-botlásait tűrhető szinten tartja, hiszen látszik rajta, hogy sok köze nincs a témakörhöz. Meg hogy akár gyorstalpaló kurzussal sem tudna egyhamar számottevő bennfentességre szert tenni.)

Ha most egy Európa fölé érkező katonai műhold optikáján keresztül, mintegy hűvös szakmai precizitással kellene a helyzetet rögzíteni, Romániában ugyanúgy a korrumpálható és professzionálisan plafonálódott katonai elit jelenlétét vagyunk kénytelenek konstatálni, mint odaát a ruszkiknál, persze a léptékeket betartva. Mert hiába kezdett el Moszkva átfogó ágazati reformba 2008 után, a jóval több pénz nem jelentett feltétlenül szigorúbb szelekciót, jobb képzést, érdemorientált karriertervezést, sőt mint kiderült, még csak az anyagi ráfordítással arányos megfelelő műszaki korszerűsítést sem.

Mi ez utóbbi kudarcérzetet megspóroltuk, hadiipari kapacitásainkat ugyanis sikerült egy makacs partizántaktikának is beillő hatékonysággal mintegy másfél évtized alatt elszabotálni. Saját tőből fakadó és hamisítatlan patriotizmusunkra nyugati technikát öltünk, s így állunk hadrendbe… illetve egyelőre hosszú, méla lesbe. Érdekes, hogyan köszön vissza nálunk is, de Ártándtól nyugatra szintén, a katonai pálya iránti enyhe közöny, hogy ne használjak merőben destruktív kifejezéseket. Ez egy folyamat része-eredménye. A madridi NATO-csúcson meghozott döntések mindössze a paradigmaváltás előzményeit és kereteit biztosítják, a lényegbeli és legalább középtávon érzékelhető változásért Bukarestben, Budapesten, Varsóban, Prágában kell tenni. Meg Szófiában, Pozsonyban, Tallinnban, Rigában, Vilniusban. Rövidesen meg Helsinkiben és Stockholmban is.

(Nyirókép: védelmi minisztérium Facebook-oldala)