Az ukrajnai háború kezdete után valamivel több mint száz napra hangzott el, hogy az invázió kezdetén elfoglalt Herszon városa örökre orosz marad – frusztráltságot elfedő csatakiáltás, a saját harci morál fenntartása, a kremli hadipropaganda kommunikációs fogása. Mindháromból egy-egy szelet. És még valami…

A válság, melyről Churchill kesernyésen jegyzi meg, hogy lehetőségeket ad az ember kezébe, rendszerint felfokozott közléskényszerrel jár. Csak mondjunk valamit, diktáljuk a napirendet, egyfajta szószátyársággal toljuk meg a fizikai offenzívát, hogy a másik, az ellen (miután már alig tud visszalőni) ne is tudjon szóhoz jutni! No, de mi tart örökké? Nézzünk kontinensünk térképére (külön kérés a kezdő és haladó irredentáknak: most ne dörzsöljék a markukat-tenyerüket elégedetten, és ne csillanjon fel a bezzegelés a tekintetekben). Egy ideje divatba jöttek azok az animációk, amelyek idővonalas bontásban egy birodalom, ország, kultúra földrajzilag tetten érhető dinamikáját rögzítik. Például a magyar vagy a lengyel államiság évszázadokon át formálódó kontúrjait. Európai viszonylatban ez a mozgás még frappánsabb, számtalan vektor együtthatására alakul: szűk percek alatt peregnek le századok, maga az mp3-as formátumba tömörített történelem. A népvándorlás korának térképre vetített mozgalmassága a leglátványosabb – egyben legtanulságosabb – periódus e tekintetben. Ha csak az utóbbi 35 esztendő Európáját nézzük, mint a fizetőpincér, ahogyan felmondaná: volt tehát, kérem szépen, egy német–német egyesülés, egy ciprusi cezúra, egy cseh–szlovák bomlás, még egy délszláv-erózió több tételben, egy adag Koszovó, kontinentális talapzat és felségvízvita ukrán–román módra, csipetnyi szlovén–horvát határtoli, egyéb apróbb, jelképesnél alig komolyabb korrekciók, melyeket például egy határfolyó sodrásvonalának változása diktált. Valamennyi módosulás azt igazolja, hogy ez a betonba vésett, időtlenségbe menekülő világlátás-érzékelés mennyire nem életszerű.

Így tehát Putyin sem örök (a nemzetközi cselgáncsszövetség már kizárta, és hiába a tudományosan kiporciózott étek, a rendszeres napi program, 70 év kopásdíját nem lehet teljesen sztornózni. II. Erzsébet majdnem annyit uralkodott, mint amennyit a Kreml jelenlegi ura eddig élt, mégis 96 esztendősen a brit dinasztikus diszkréció bájával készíti elő parkolását, a stafétaváltást). Vlagyimir Vlagyimirovics ugyanúgy efemer szereplője tehát a históriának, mint ahogyan az Európai Unió és a NATO sem egy végleges zárvány. Vagy ahogyan a Vatikán módfelett reformer és ultraszimpatikus feje épp azért próbál gyorsabb ütemű változásokat indukálni egyházában, mert érzi: fogytán az ereje a mandátum hosszabb kitöltéséhez.

Honi tájakra pillantva, szolgálatos patriótáink elhantolták rendre a PUNR-t, a PRM-t, a Becali-féle pártot, a Dan Diaconescu-féle formációt, idővel az AUR-nak is kijut egy fejfa; miközben persze az agresszívbe váltó harsány nacionalizmus, a militáns nemzet- és országféltés a romániai politika és közélet egyik permanens tényezője marad. Dacára annak, hogy a dákoromán kontinuitás sem a régi már.

Ezzel az „örökre, s mindhalálig” reflexszel az a gond, hogy miközben a szereplők mozgástere véges, elméjükben az elhivatottság időnkívülisége folyton azt dobolja: valami elévülhetetlent kell hagynod, örökséget, bazi nagy projektet, amivel beírod neved a megalexikonba: forever, és lehetőleg külön bekezdésben, díszes iniciálékkal, ha már aranybetűkre nem futja. Az állandósult átmenetben fogant közegben, ahol nem a tranzíció, hanem annak folytonossága (ha akarom végeérhetetlensége, semlegesebb hangnemben: kimondottan sajátos dinamikája) a meghatározó, elég nehéz ezt az eternitás-címkéjű kategóriát értelmezni.

Tekintsünk prospektív vizslatással, hunyorítsunk – bármily vacak ez a srégen becsapódó fény – a közeljövőbe: vajon a Gibraltárt a spanyolok nem fogják-e újra felvetni, miközben a britek Unióba való visszatérése sem kizárt, Skócia meg repetát kér a függetlenségi referendumból… És az ír szigeten is mocorognak, de Korzika ügye, melyet évtizedekig jegeltek, mintha melegedni látszik, legutóbb, alig hónapja meg Kanada és Dánia zárt le egy vitát a Hans szigettel kapcsolatban: 50 évet tartott, és íme, révbe jutott a disputa; ki tudná például garantálni, hogy szintén fél évszázad múlva a Kuril szigetek miatti „klasszikusan hosszú” orosz–japán ellentét nem oldódik fel, akár úgy is, hogy a felek osztoznak a vitatott, tengerből kiemelkedő sziklákon. És hadd tegyünk ki itt a sokat sejtető, ám kimondottan indokolt írásjelet: …

Végül csak utalás erejéig érdemes kitérni a helyzetbe kódolt perverzióra: viszonyulni a mosthoz és a majdanhoz úgy, hogy mindent a viszonylagosság árnyéka torzít. Semmit sem érdemes tiszteletben tartani, mert eleve képlékeny, mert változásra termett, s mint ilyen, kár/fölösleges egy adott szituációt statuálni és annak hódolni. Legyünk folyamat-centrikusak  (sodródás-pártiak?!), menet közbeni szemfülesek, így az állásfoglalás, valamely értékrend vagy elv mellett luxus, de legalábbis nem kifizetődő. Vagy, más hangfekvésben: legyünk alázatosak, és egyben eléggé nagyvonalúak. Belátni azt, hogy képtelenség egyénként nagy freskóban látni és láttatni, ám remélni azt, hogy idővel beérik az a perspektíva, ahonnan egy bigpikcsőrre való rácsodálkozás talán nem merő ábránd immár. Az örök-komplexussal meg hadd bíbelődjenek az arra vetemedő önjelöltek, a narcisztikus diktátorok és a tébolydák mániákus albérlői.

(Nyitókép forrása: wikimedia.commons)