A bajoroszági Krün település síparadicsomáról is híres Elmau nevezetű kastélyában (2015 óta immár másodszor) ültek össze a G7-ek, a nyugatinak tekintett világ legjelentősebb gazdasági hatalmai, hogy a pillanat legfontosabb gazdasági, katonai, környezet- és egészségvédelmi kérdéseit megvitassák. A szervezet hét tagja a belépes sorrendjében: az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország (1973), Olaszország (1975), Kanada (1976) és Oroszország (1998).

A szervezet azonban valójában hat tagból áll, miután Oroszország tagságát 2014-ben, a Krím elcsatolását követően felfüggesztették. Az idei csúcsra továbbá a világ lakosságának csupán 10 százalékát kitevő tagországok (Oroszország nélkül) öt, úgynevezett partnerállamot is meghívtak a megbeszélésekre: Argentínát, Szenegált, Dél-Afrikát, Indiát és Indonéziát. Abban a reményben, hogy – egy részüket legalább – sikerül megnyerni a nyugati látásmódnak.

Megnyerésük azért volt fontos, mert G7-ek gazdasági ereje önmagában nem látszik elégségesnek Oroszország elszigeteléséhez.

Sokatmondó tény, hogy a G7-ek találkozóját néhány nappal korábban az úgynevezett BRICS-államok videokonferenciája előzte meg, melyen Putyin is részt vett. Az autokratikus államok szövetségeként: Brazília, Oroszország (Russia), India, Kína (China) és Dél-Afrika (South Africa). Közülük kettő, India és Dél-Afrika a Nyugat szemében demokratikus államnak számít, de az ENSZ-ben az Oroszországot elítélő szavazáson ők sem voltak hajlandóak Putyin ellen szavazni. Tartózkodtak a szavazástól. Azaz nem utasították el az orosz agressziót. Joggal tekinthetők tehát ingadozóknak.

Kína, mely szintén tartózkodott a szavazástól, nem csak azért nem kapott meghívót a tanácskozásra, mert nem tekinthető demokratikus államnak, hanem azért sem, mert a találkozó egyik fontos célja, az Oroszország-ellenes szankciók, a környezetvédelem és a fejlődő, illetve a Nyugathoz felzárkózónak tekintett államok megsegítésére nyújtandó 600 milliárd dolláros segély megszavazásán túl éppen az úgynevezett „selyemútra” alapozott kínai gazdasági terjeszkedés megfékezése volt.

A Kínával szembeni tartózkodás érthető, hiszen az évi 6 százalékos kínai gazdasági növekedést és a nyugati stagnálást is figyelembe véve számos szakember prognózisa szerint Kína nemzeti összterméke 2050-re meghaladja Európa és az Egyesült Államok együttes nemzeti össztermékét.

India is fergeteges ütemben fejlődik és Dél-Afrika is felzárkózó államnak tekinthető. E kettő megnyerése valóban lehetőséget teremtene arra, hogy a világegyensúlyt ismét a Nyugat javára billentse el. A szakemberek egy jelentős része, mint például a Neue Zürcher Zeitungnak interjút adó Stefan Frölich szerint ennek az új demokrata blokknak a létrejöttére – bár számos részvevő ezt látja a találkozó igazi tétjének –, nem sok lehetőség adódik.

A Nyugatnak tehát más utakat kell keresnie. Járhatóbbnak látszik a 600 milliárd dolláros kölcsön, mely bizonyos fejlődő államok számára tényleges csábítást jelenthet. A probléma csak az, hogy ezt az összeget az eddigi dokumentumok környezetvédelmi beruházásként is emlegetik. A programban szerepelt egy Klímaklub létrehozása is, azzal a kitétellel, hogy klímaadóval sújtott cégek nem telepíthetik vállalkozásaikat olyan államokba, melyek klímastandardjai túlságosan alacsonyak.

Ez sem lesz egyszerű. A gazdaságnak szüksége van állami ellenőrzésre, de a gazdaság politikai céloknak való átgondolatlan alárendelése megbéníthatja a gazdaságot. Mi, kelet-közép-európaiak erre még nagyon jól emlékszünk…

Márpedig a szakértő Oliver Maksan véleménye szerint a csúcsnak a vendégországok számára olyan ajánlatot kell tennie, hogy a Nyugat legalább Indiát és Dél-Afrikát megnyerhesse. Anélkül, hogy a világgazdaság túlságosan beleremegne. A segélyek sajnos a Nyugat fokozódó eladósodását is növelhetik. A G6-ok sajnos maguk sincsenek irigylésre méltó helyzetben. Az infláció folytonos növekedése, az eladósodás, a szállítási láncok megszakadása nem csak Oroszországot hozza nehéz helyzetbe, de ellenfeleit is. Scholz szerint a csúcsnak meg kell találnia az arany középutat az expanzív pénzpolitika és a túlzott mérvű megszorítások között.

Csábító elképzelés, csakhogy egyszer azt kellene tisztázni, hogy miként?

A csúcson Zelenszkij ukrán elnök is bejelentkezett. De már korábban kifejtette, hogy a szankciók nem lesznek elégségesek. A Nyugatnak főként fegyverekkel kell segítenie. Magyarán: mind egyértelműbben bele kell avatkoznia a háborúba…

Olaf Scholz, a vendéglátó Németország kancellárja is úgy véli, hogy „Ukrajnát a Nyugatnak addig kell támogatnia, ameddig erre szükség van”. Erre pedig addig lesz szükség, amíg Putyin végső vereséget nem szenved. Így azonban a háború vége valahová az idők ködébe veszhet. Igaz ugyan, hogy a résztvevők optimistáknak látszanak. Az elfogadó tervezetek közt szerepel egy „Ukrajna háború utáni újraépítésére vonatkozó Marshall-terv” is.

Adja a sors, hogy legalább ennek a tervnek az időszerűsége nem bizonyul félig-gondolt vágyálomnak.

(Nyitókép forrása: Agerpes/EPA)