Az orosz–ukrán háború egy ideje háttérbe szorítja a világbékét fenyegető még nagyobb veszedelmet, a kínai-tajvani összecsapást, s implicite azt a veszélyt, hogy a Kínát és Tajvant elválasztó tengerszorost és a hozzá tartozó részeket a kínaiak saját ellenőrzésük alá vonják.

Már Patrick Zoll Neue Zürcher Zeitung-béli interjújának címe is sokatmondó. „Kételkedem benne, hogy egy szabad és demokratikus Tajvan tíz év múlva is létezni fog.” Az idézőjel nem a címnek szól, az maga van idézőjelben, s az idézet a korábbi amerikai hírszerzőtiszttől, James E. Fanelltől (képünkön) származik, akivel Zoll a lapban terjedelmes interjút készít. Az interjúban Fanell a fenti mondat ellenére is amellett kardoskodik, hogy Amerikának keményen el kell ítélnie a kínai szándékokat. A gyengeség minden jele önkéntes kapitulációval érne fel.

Kína mindig is igényt tartott a – második világháborúig az államterület szerves részét képező – országnyi szigetre. A kínai Népköztársaság azonban 2049-ben fogja megünnepelni a kommunista állam fennállásának századik évfordulóját. Hszi Csin-ping pompázatos ünnepségeket tervez. Fanell szerint Kínának Tajvant még a következő években el kell foglalnia, hiszen legalább két és fél évtizedre lesz szüksége ahhoz, hogy az agresszió ténye feledésbe merülhessen, és ne árnyékolhassa be az ünnepségeket. A tajvani védelmi miniszter, Csin Kuo Cseng is úgy véli, Kína máris rendelkezik azzal a katonai potenciállal, melyek Tajvan lerohanásához szükségesek. De Kína – Tajvan esetében is – inkább az úgynevezett Scarborough-forgatókönyv modellje szerint szeretne eljárni. A Fülöp-szigetekhez tartozó Scarborough-szigetcsoportot ugyanis egyetlen puskalövés nélkül foglalták el. Az önfeladást gazdasági kényszerekkel, kereskedelmi, pénzügyi, politikai nyomással, belső bomlasztással kényszerítették ki.

A „meggyőzés” Tajvan esetében azonban sokkal keményebb diónak ígérkezik. Tajvan fölött Amerikának egyfajta védhatalmi státusa van. Arról nem is beszélve, hogy Tajvan a nemzetközi chip-gyártás egyik legfontosabb fellegvára. Az amerikai és az európai high-tech ipar e pillanatban a tajvani chipek nélkül elképzelhetetlen.

Ez az oka annak, hogy Kína egyelőre nem engedheti meg magának a sziget-állam elfoglalását. E pillanatban Amerika Tajvant minden rendelkezésre álló eszközzel megvédené, lévén hogy a világ leghatalmasabb és legütőképesebb hadseregével rendelkezik. De Kína is olyan ütemben fegyverkezik, hogy egyáltalán nem bizonyos, hogy Amerika ezt a státust huzamosabb időn át tartani tudja. A háborús összecsapás e pillanatban – bár nem zárható ki – túlságosan kockázatosnak ígérkezne.

S vannak jelek, melyek szerint Amerika – ha kimondatlanul is – számol Tajvan esetleges elvesztésének lehetőségével is.

Az Amerikai Egyesült Államok szenátusa a napokban fogadta el Chips and Science Act of 2022 című dokumentumot, mely 280 milliárd dollárt irányoz elő a belföldi chip-ipar fejlesztésére. Már ma is folyik Amerikában chip-gyártás (lásd Intel és IBM!), de az eltörpül a tajvani teljesítmény mellett. Arról nem is beszélve, hogy a mai hidegháborús viszonyok (az ellátási láncok bizonytalansága) most is ellátási zavarokat okoznak az amerikai iparban.

A beruházások nem csak új chip-gyárak létesítését célozzák, hanem a high-tech-kutatás fellendítését, az iskolai és az egyetemi oktatás műszaki-természettudományos színvonalának növelését és az űrkutatást bővítését is.

A törvényt az is indokolja, hogy Amerika 1990-ben még a világ chip-termelésének 37 százalékát képviselte. Ez az arány mára 12 százalékra csökkent. A legnagyobb chip-termelő Tajvan és Dél-Korea, de India is a nyomukban lohol. Kínáról nem is beszélve, mely 2024-ig 31 új chip-gyártó kapacitást helyez üzembe. Európa az általa tervezett 30 milliárdos beruházásával szintén iparkodik az élvonal táján maradni. Ez annál is nehezebb, mert az amerikai kormányzat megtiltotta az amerikai beruházóknak a külföldi high-tech befektetéseket. (A hasonló próbálkozásoktól az állami támogatásokat is megvonta). Sőt, a Kínával folytatott tudományos együttműködést (az Úgynevezett Konfucius Intézetek mozgásszabadságát) is korlátozza.

A grandiózus beruházásokat azonban a kormányzat nem adóemelésekből, hanem – eufemisztikus megfogalmazásban – a költségvetés bővítéséből, vagyis: adósságból, azaz bankjegykibocsátásokból próbálja finanszírozni. Ami az amerikai eladósodottsági szint és a dollár világgazdaságban játszott szerepének visszaszorulása ismeretében felette kockázatos vállalkozás. De a jelek szerint Amerikának ezt a kockázatot is vállalnia kell. Egyebek közt politikai okokból is. A high-tech-ipar fellendítése ugyanis hazai munkahelyek ezreinek megjelenésével járna, s ezzel a középosztály helyzetének javítása révén jóval kedvezőbbé tehetné a demokraták e pillanatban siralmas választási esélyeit. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a törvényt a republikánusok is testületileg megszavazták. Hiszen ez a gesztus a kampányokban számukra is hivatkozási alapul szolgálhat.

Mindebből sajnos nem az következik, hogy a Tajvan körüli kínai–amerikai feszültségek enyhülnének. Éppen az ellenkezőjére számíthatunk. Amerika nyilvánvalóan továbbra is háborúra készül, csupán annak próbálja elejét venni, hogy adott esetben – az általa feltalált recept szerint – ellenfelei szankciókat foganatosíthassanak ellene…

Ahelyett, hogy az emberiség a klímaváltozás mérséklésére vagy éppenséggel megfékezésére fordítaná erőforrásait, a meglévőket is háborús előkészületekre fecsérli el. De ha tovább is ezt az utat folytatjuk, előbb-utóbb fegyverekre sem lesz szükség.

Maga a – nálunk jóval értelmesebb – természeti világ fog (merő önvédelemből) elpusztítani mindannyiunkat, hogy az újra nekilendülő evolúció immár minálunk értelmesebb lényekkel próbálkozhasson…