Mint hídfoglaló narkós (amennyiben a revendikatív térbirtoklás eufóriája félig legális kábszernek minősül), görcsös-makacsul markolom a korlátot, és alánézek: a történelem piszkos-habos folyama mit sodor, a sodrásban mi a fő irány – ezt vizslatnám épp, miközben az első szédülések alábbhagynak, s a gyomor, a tüdő, meg a szív rendre rádöbben, hogy ők mégiscsak egy test. A lélekkel már nehezebb. A nyelvvel is: korlátolt, beszűkült eszközök. Elsőre a káromkodás, az artikulálatlan hangsorok, majd a hitetlenkedés, később a cinizmus mértéke miatti hökkenet… És miközben ezeket itt írom, tudom, hogy ez kevés, ez nem az. Még most sem, amikor úgymond „aludtunk rá egyet-kettőt”. Ezért csak történeteket fogok itt mondani: töredékek, szilánkok, látszólag összefüggéstelen mikro-sztorik.

Majdnem harminc éve, hogy versenyvizsgáztam a Kolozsvári Rádióba; ősz volt, három helyre lehetett pályázni háromszoros túljelentkezéssel. A sikeres vizsga utáni napokban fokozatosan birtokba vettem a stúdiót: ődöngtem, figyeltem, ismerkedtem. Ez utóbbi szokványos módon zajlott: kéznyújtás, mondom a nevem, meg hogy én lennék az új fiú, az egyik. Időnként hozzátettem, hogy a Rostás, az egy klasszikus cigány név. Pár napra rá egy kolléga félrevon a folyosón, és bizalmas hangnemre halkítva azt tanácsolja, ne erőltessem ezt a cigányos poént. Miért, kérdem én, ha az lennék, érvénytelenné válna a vizsgám?

Némileg rádiós ez a második is: marosvásárhelyi munkatárs meséli nagyjából két-három éve, hogy a várostól mintegy negyven kilométerre levő zsákfaluban vett hétvégi háznak beillő portát. S hogy mennyire felüdül, ha kimehet a családdal, barátokkal. S hogy az idős szomszédasszony egy ideje nem tud aludni, gyertyát éget éjjelente, merthogy a migránsoktól, azoktól fél erősen. Ő már sokat látott, háború meg egyebek, és most vénségére itt ez a gond ezekkel a jöttmentekkel… (Az aprócska településen évtizedek óta nem fordult meg külföldi, egy-két elszánt magyarországi Erdély-bóklászót leszámítva).

És akkor a végére hagytam egy még személyesebbet: nyolcadrészt örmény lányaimnak kellene elmagyaráznom, hogy mitől bolydult meg itt a hétvégen a világ, miért lépték át az utórengések a Kárpát-medencét, mi ez az egész az orbánvédők és -falók egymásnak feszüléséből. Hogy bár ők is keverékek, rájuk nem úgy értendő, talán. Hogy mintha megúszták-forma. Mert az örmény, az mégiscsak keresztény, bármennyire is nem európai, de hogy jóval előbb vetett betűt, mint más nációk e kontinensen, és hogy az időközben elhappolt Ararát lábánál a legkeletibb végeken továbbra is védi… elsősorban saját nemzeti és fizikai létét, s azon belül-felül a jézushitet. Ettől még kicsit gyanakodva néznek, nem jellemző, hogy akadozva, neki-nekilendülve bajlódjak a beszéddel, én, aki a szavak „manipulátora” lennék szakmailag. Mert amúgy: ezzel a cigányos névvel, meg – egyesek szerint – enyhén sémita arcéllel…  

Mert nem szólni előbb csak azt jelenti, hogy nem látni, majd hogy nem hallani… épp arra elegendő, hogy legközelebb jogot formálj a kussoláshoz.

Kép forrása: incimages.com