Hogy a politika gondolatvilága mennyire eltávolodott a legelemibb logikai következetességtől (talán érthetőbb szókapcsolattal élve: az értelmes gondolkodástól) is, annak manapság számtalan (úgy is mondhatnám kizárólag efféle) tünete van.

Egyetlen példa. Az egykor világhódítónak ígérkező demokráciaexport alaptétele és egyben indoklása is az volt, hogy a liberális demokrácia ideológiája az elképzelhető legtökéletesebb társadalmi berendezkedés alapjává vált. A végkövetkeztetést Francis Fukuyama amerikai társadalomfilozófus magabiztosan ki is mondta. (Fukuyama, 1992.)  Elérkeztünk az emberi történelem végére, hanyatt dőlhetünk kényelmes foteljeinkben, nem kell többé társadalmaink jobbá tételével bíbelődnünk, hiszen azok immár tökéletesíthetetlenek. (Ez utóbbi állítás alig két évtizeden belül tényszerűnek is bizonyult. Ha immár a javíthatatlan értelmében is csak.)

Fukuyama híres-hírhedt könyvének első kiadása 1992-ben a Szovjetunió szétesését és az egypólusú világ kialakulását követően látott napvilágot, és ragályszerűen terjedt szét a nyugati világ államaiban. Az Európai Unió kimondatlanul ugyan, de ma már Fukuyama eszmevilágának gyakorlati megvalósulása. Az Európai Bizottság és ennek intézményei a fukuyamai tétel szellemében igyekeznek az Unió minden államát az „emberiség ideológiai fejlődésének végpontját jelentő jogállamiság” uralma alá hajtani. Az ideológia és a jog közti különbségek nem nagyon hozzák zavarba őket, sőt az esetleges különbségeket igyekeznek a bíróságok lopakodó, de annál szívósabb becserkészésével és végeérhetetlen jogállami procedúrákkal örök időkre felszámolni.

Pedig a szintén amerikai társadalomfilozófus Robert A. Dahl (képünkön) már kerek tíz évvel korábban leszögezte, hogy „Az egyszerűen gondolkodó emberek talán nem értenek egyet velem abban, hogy mely (társadalomszervezési – B.B.) forma a legmegfelelőbb bizonyos körülmények között. De amíg egyetértenek velem abban, hogy egyetlen forma sem alkalmas minden körülmények között, úgy van némi esély arra, hogy megtalálják a megfelelő hatalmi formát, amely megfelel az adott körülményeknek.” (Dahl,1989,75.)

Az, hogy „az egyszerűen gondolkodó emberek” (és nem csak ők) és nem csak Dahllal, de egymással sem értenek egyet abban, hogy mely forma a legmegfelelőbb bizonyos körülmények között, a demokrácia alapelve. Ha egyetérthetnének, akkor a demokrácia mint az egymás politikai teljesítményeit (sőt önnön bizonyos előfeltevéseit is időről időre korrigáló ideológiai irányzatok szembenállásán és politikai küzdelmein alapuló államszervezési elv válna merőben fölöslegessé. A fukuyamai univerzalizmus – nem annyira mintakövetésen, mint inkább gazdasági és katonai erőszakon alapuló – agressziói egyértelműen ebbe az irányba is mutatnak. A nyugati „demokráciák” mindinkább fittyet hánynak választóikra. A politikai közösség által tisztességes választásokon kijelölt képviselői helyett a hatalom egyre inkább egyfajta mediokrácia által kitermelt elit kezébe megy át. Olyannyira, hogy a német külügyminiszterasszony nem csak azt mondhatja ki: nem érdekli, mit szólnak döntéseihez a választók, de még az sem, hogy saját választóinak mi a véleménye. Ami előbb-utóbb polgárháborús helyzetekbe torkollhat.

Már az is súlyos kérdés, hogy ha „a liberális demokrácia ideológiája az elképzelhető legtökéletesebb társadalmi berendezkedés”, miért kellene adaptálni, sőt magában „szülőhazájában” is bal-liberálissá átstilizálni?

De – ami még súlyosabb – a fukuyamai tétel, s annak újabb keletű adaptációi hogyan egyeztethetőek össze a másság természettörténeti (sőt bizonyos vonatkozásokban ma is szentnek tekintett társadalomelméleti) princípiumával? Hiszen minden evolúcióelmélet azon az elven alapul, hogy bár az ún. természeti kiválasztás csupán az egyes individuumok szintjén hat, de a szelektált géneket pusztán az állati populációk és emberi társadalmak örökíthetik tovább.

Ha Dahl tételét komolyan vesszük, abból az is következik, hogy az egyes társadalmak esetében is csupán az egyes „emberi populációk” sajátos természeti, történeti, nyelvi-kulturális feltételei közt „van némi esély arra, hogy megtalálják a megfelelő hatalmi formát, amely megfelel az adott körülményeknek”. Hiszen „egyetlen forma sem alkalmas minden körülmények között”.

Szombat este néztem végig az M5-ön Michel Palin utazásai című sorozat észak-koreai epizódját. Belepillanthattunk – úgy-ahogy lehetett – az észak-koreai valóságba. Miután az amerikaiak földig bombázták az országot, a felfoghatatlan erőfeszítésekkel életben maradt Észak-Korea, mely a világ egyik leghatalmasabb hadseregét építi ki, Kína szövetségeseként kialakította a világ talán leginkább antiindividualista társadalmát. A filmből, mely a neves angol komikus, író, színész élményeit mutatta be, láthattunk boldog vagy legalábbis önmagukat annak valló embereket. Akik az ő világfelfogásuktól idegen hatalmak által megsemmisítéssel fenyegetett közösség védelmének szentelik az életüket. (Ez a tétel kimondva-kimondatlanul az Irakról és más a mi szemünkkel nézve elmaradott országokról szóló sorozatokban is benne foglaltatik.)

Mintha mi, Európa népei is nem lettünk volna szintén elmaradottak szinte már évezredeken át…

Úgy tűnik, Dahlnak valóban igaza van. Elődeink is az akkori feltételekhez alkalmazkodtak. A koreaiak sem tesznek egyebet. S ne feledjük, az ő helyzetüket is az amerikaiak teremtették. Atombombástól, mindenestől. De ahogy nekik sem lenne semmi erkölcsi vagy akár ideológiai alapjuk ahhoz, hogy a saját, Palin szemével nézve is sikeres társadalmi formációjukat ránk erőszakolják, formálhatunk-e jogot rá mi, hogy rájuk erőszakoljuk a magunkét?

Nem látok semmiféle valóban megfontolandó érvet arra vonatkozóan, hogy Dahlnak ne lehetne igaza abban, hogy „egyetlen forma sem alkalmas minden körülmények között”. Ennek a tételnek a tagadása vagy sutba dobása katasztrofális lehet számunkra. Az univerzális lázálmoktól a nyilvánvaló kudarc (egészen pontosan kudarcok) dacára is elszakadni képtelen nagyhatalmak (a kommunista emberiség álmán nevelkedett keleti-, illetve a mind kevésbé vonzó amerikai világhatalmat garantáló liberális univerzalizmus álmát dédelgető nyugati tömb) előbb-utóbb vagy így vagy úgy egymásnak esik. S ahelyett, hogy mindenik felkutatná a maga sajátos körülményeinek és igényeinek leginkább megfelelő hatalmi formát (ismét) megpróbálják végképp eltüntetni egymást a föld színéről.

S ez – ha idejében nem tanulunk meg emberhez méltóan (?) gondolkodni (és érezni is) – előbb-utóbb tényleg sikerülhet…

Kép forrása: Wikimedia