Az emberek többsége nem tulajdonított túl nagy jelentőséget annak, ami Ukrajnában történik. Különösen az államcsíny előtt. A magyar kisebbség sorsát is nyomon követő „provinciális nacionalisták” közt tartotta számon azokat, akik úgy vélték, hogy Ukrajnában veszedelmes, s ránk, határon túli magyarokra általában is vészjósló folyamatok zajlanak.

Mert kit érdekel, hogy az ukrán hatalom az orosz nyelvet, melyet Ukrajnában gyakorlatilag mindenki beszélt, a lehető legagresszívebb módszerekkel próbálja kiszorítani a nyilvánosságból? Ahogy a lengyelt, a románt, a magyart is? Azoknak amúgy is annyi. Az oroszt azonban, melyhez – legalábbis amíg a marxizmus szét nem verte – Európa egyik legrangosabb kultúrája kötődött, az ukránoknak is érdekük lett volna megőrizni. Az értelmes eljárás ez esetben is az lett volna, ha az oroszokkal ismertetik meg az ukrán nyelvet és az ukrán kultúrát, melynek szintén megvannak a maga kincsei. Köztudott, hogy a kölcsönös és a kisgyerekkorban elsajátított kétnyelvűség nem csak a sokszínűség iránti toleranciát, azaz a társadalmi együttélés egyik legalapvetőbb követelményét alapozhatja meg, de az emberi agy idegrendszeri felépítését is módosítja. Erre pedig a világ kevés tájékán lett volna kedvezőbb lehetőség, mint Ukrajnában. A nyelv ugyanis nem csupán kommunikációs eszköz, de egyben világlátás is. Márpedig a világkép a neuronok közti viszonyrendszert is mélyrehatóan befolyásolja, érettebbé, intelligensebbé tesz, mint amilyenné beszűkültebb szemléletű társadalmakban fejlődhetünk. (S ez a többséggel közvetlenül együttélő kisebb lélekszámú nyelvi-kulturális közösségekre, jelesül ránk magyarokra vagy románokra is érvényes…),

Ehelyett Ukrajnában – történelmi okokra is visszavezethetően – egyre inkább a nacionalista kizárólagosság uralkodott el. Volt honnan példát venni, hiszen Kelet-Európa újonnan létesült nemzeti államai s a történelmi traumáiktól szabadulni nem képes lengyelek szintén a kisebbségi nyelvek visszaszorításának diadalmas és senki által nem kifogásolt útját járták. A lengyel nacionalizmusban az a legkülönösebb, hogy ők végül is nem elveszítettek (mint mi, magyarok), hanem nyertek területeket, de a jelek szerint ennek ellenére sem képesek feldolgozni történelmüket. Hacsak nekik is nem ukrán területekre fáj a foguk. Ukrajna egy része ugyanis évszázadokon át Lengyelország része volt (Lásd Lviv Przemisl, Chelm, Halis stb.), ahogyan a mi román Bukovinánk is, s ezirányú szándékaikról azzal próbálják elterelni a figyelmet, hogy Oroszországgal szemben eltökélten Ukrajna mellett foglalnak állást, sőt propagandával, pénzzel és fegyverekkel segítik az orosz agresszióval viaskodó ukránokat.

Minderről valóban kevesen tudnak. Ahogyan a Normandiai Négyek (a németek, a franciák, az ukránok és az oroszok) egyeztetési kísérleteiről sem. Az ukránok nyugati nyomásra belementek abba, hogy a donbászi orosz népesség számára Ukrajna egyfajta sajátos státuszt, azaz némi önrendelkezést és adminisztratív autonómiát biztosít. Alig került pecsét az úgynevezett Minszki Egyezményre, az ukrán tárgyalófél már hazaérkezése pillanatában megsértette a megállapodás előírásait. A nyugati, illetve nyugatpárti diskurzusban mélyen megrögződött az állítás, hogy az oroszok ugyanezt tették. A valóság azonban az, hogy az ukránoknak kezdettől szándékukban sem állt betartani a szerződést. Hogy ez valóban így volt, azt a napokban a német tévében Angela Merkel (az egyik főtárgyaló is) elismerte. (Az ukránok persze már akkor is voltak annyira dörzsöltek, hogy maguk provokáljanak ki egy tetszetős orosz provokációt. Legyen majd mire hivatkozni ugyebár…)

Ennek ellenére a hazai magyar sajtóban is megszilárdult az a feltevés, hogy az ukrán háborúnak nem a kisebbségi kérdés megoldatlansága, sőt az ukrán szélsőséges nacionalizmus (s ellenhatásként a – nem jelentéktelenebb nacionalizmusba forduló – orosz sértettség és felháborodás) térhódítása az oka, hanem egyértelműen Putyin birodalmi álmai, az egykori Szovjetunió visszaállításának nosztalgiája. Hogy mit tett Putyin a birodalom visszaállítása érdekében Ukrajna lerohanása előtt, arra senki nem tud egyetlen konkrét példát sem felhozni. Oroszország Ázsiában is pusztán az orosz kisebbség érdekeit védelmezte, s az oroszok lakta területeket sem csatolta Oroszországhoz, csupán olyan-amilyen békességeket teremtett. Oroszország Szíriában is csak egyetlen földközi-tengeri haditámaszpontját „védelmezte”. Voltaképpen már azzal a – Szíriát is destabilizáló, s végső fokon maga oldalára állítani akaró – amerikaiakkal szemben, akiknek haditámaszpontjaival tele a földgolyó...

S azzal a nézetemmel, hogy az ukrán háború a kisebbségi kérdések rendezetlensége miatt robbant ki, a nyugati nyilvánosságban sem állok egyedül. A jeles izraeli politikai kommentátor Robert C. Castel szintén úgy véli, hogy az ukrajnai háború az orosz matrjoska babákhoz hasonló. A belső mag (a legkisebb baba) az Ukrajnán belüli ukrán orosz-ellentét, körötte az Oroszország és az időközben jócskán amerikanizált Ukrajna feszültsége, s a külső burok az amerikai–orosz hatalmi szembenállás, mely az előbbi két „babára” alapoz. (Az amerikanizáció terminust azonban súlyos tévedés lenne a demokratizációval összekeverni. Korántsem ugyanaz!)

A megoldás is csak belülről, a kisebbségi kérdések rendezésével kezdődhet, amire ma már csak az Amerika Egyesült Államok kényszerítheti rá az ukrán politikát és közvéleményt. Ha a gyűlölet mai szintjén ez még egyáltalán lehetséges…

Ha nem az, akkor valamelyik félnek „végső vereséget” kell szenvednie. Ez a megoldás számunkra – a világ minden tájának nemzeti kisebbségei számára – talán a végső katasztrófának bizonyulhat. Az oroszok az általuk meghódított területeken ugyanis nem csak az orosz adminisztrációt vezették be, de az orosz nyelvet is kizárólagos oktatási nyelvé tették. Az ukránok pedig épp a napokban sújtották súlyos pénzbüntetéssel Harkiv (az egykori Harkov) polgármesterét, mert a város lakosságának elsöprő többségét alkotó orosz népességhez oroszul merészelt néhány szót szólni.

Sapienti Sat.

Batsányi, ha még élne, bennünket is figyelmeztethetne: Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, Vigyázó szemetek Harkivra vessétek. Sajnos éppen ellenkező értelemben, mint ahogyan maga Batsányi életében vélte. (Bár – ha a kisebbségi kérdésről van szó – Párizs végül is Harkiv egyfajta előzménye… Akárcsak az általa szenvedéllyel utánzott Európa. (Lásd a Minority SavePack kálváriáját!)

(Nyitókép: Pixabay)