Nyugaton egyre gyakrabban hallani arról, hogy a demokrácia szétesését demokráciaerősítő törvényekkel kell megakadályozni. Érthetőbben: meg kell védelmezni a demokráciát. Ennek a demokráciavédelmező akciónak szórakoztató példájával szolgált nemrégen Németország, ahol 25 – önmagát „birodalmi polgárnak” nevező – összeesküvő kísérletet tett arra, hogy bevonuljon a Bundestagba és megdöntse a forgalmi lámpa színeiről elnevezett vörös sárga zöld kormányzatot.

A titkosszolgálat 3 000 rendőrt és a GSG 9 elnevezésű antiterrorista brigádot vonultatta fel ellenük.

A rendszer megmentésének nagy pillanata a sajtó nyilvánossága előtt zajlott, a német nyilvánosság átláthatóságának eklatáns példájaként. Természetesen mindkét fél a demokráciát és a szólásszabadságot igyekezett megmenteni.

És mindkettő sikerrel. A „birodalmi polgárok” (akiket egy 71. életévét nemrég betöltött, echt Herceg, III. Heinrich kommandírozott, nyilván az egykori német birodalmak polgárainak tekintették magukat, és a letartóztatáskor egykori okirataikkal igazolták személyazonosságukat is) azt bizonyították, hogy vannak még Németországban, akik ragaszkodnak a népfenséghez és a szólásszabadsághoz. S ha ők most elbuknak, másoknak talán sikerülni fog visszaállítani, ha egyebet nem, legalább a weimari demokráciát.

A rendőrség meg az antiterrorista alakulat viszont azt bizonyította, hogy Németországban a demokrácia szilárd lábakon áll.

Az is kiderült, hogy mindkét fél halálos komolysággal képes végigjátszani a saját színjátékát. Még a „birodalmi polgárok” is csőre töltött fegyverekkel vonultak fel. És nem csak ők, de az esetlegesen összeverődött nézőközönség sem fogta a hasát a röhögéstől. Igaz, akadt néhány ember, aki szelíden mosolygott, de hát mit lehet tenni, úgy tűnik, hogy a németek közt is akadnak, akik emberből vannak. A humorérzék politikailag is csak abban nyilvánult meg, hogy végül is a dologból nem lett nagy hajcihő.

Mindenki végezte a dolgát. A sajtó szűkszavúan közölte a hírt. Senki nem kommentált. Mindkét oldal számára nyilvánvalóvá vált, hogy a német (s általánosabb értelemben az európai) demokrácia védelemre szorul. Ámbár ez eddig sem volt titok, a „birodalmi polgárok” eddig sem sötét éjszakákon omladozó gyárcsarnokokban szervezkedtek. Gyakorlatilag mindenki tudott róluk, akit érdekelt.

Demokráciaügyben a másik oldal is sűrűn mutogatta magát. Egymást érték a demokráciaerősítő intézkedések és törvényszövegek. A kormányzat csupán a nacionalizmus és a diszkrimináció leküzdése érdekében 179 999 eurós pályázatot hirdetett meg. Az iszlám és a muszlimellenesség leküzdésére fél millió euró áll rendelkezésre. Az összes ráfordítások teljes összege vetekszik a katari világbajnokság közvetítésére szánt horribilis összeggel.

Ráadásul az állam nehezen megfejthető okokból a civiltársadalmat is masszívan támogatja. Mintha azt is feladatának tekintené, hogy minden állampolgárát azonos divat szerint nyírassa, ugyanazokba a ruhadarabokba bújtassa.

Ekként azonban a demokrácia nem kibontakozni, hanem éppenséggel szétesni látszik. Egyfajta pánik nem is nagyon lenne megalapozatlan. Az az állam, mely úgy véli, hogy a szélsőségességet és a rasszizmust törvényi úton győzheti le ugyanolyan nevetségessé teszi magát, mint amilyenné minálunk az államcsínyek válnak. Ma már sajnos tudjuk, hogy a mi decemberi forradalmunk is, csak azért nem volt kutyakomédia, mert sokan hittek benne, s voltak, akik az életüket adták érte.

A demokráciát nem emberek hozzák létre, hanem létrejön. Ahogy egy erdő, folyó, hangyaboly. A demokrácia folytonos németországi felépítése, akár egykor a mi szocialista demokráciánké, azt eredményezi, hogy senki nem ad hitelt a sajtónak és már senki nem bízik a demokráciában.

A demokrácia felszámolásának nyílegyenes útja az eltérő vélemények iránti türelmetlenség, amikor olyan igazságokat védelmeznek foggal-körömmel, melyeknek senki nem mondhat ellent. Ha a nyugati demokrácia (mely formailag a mienk is az szeretne lenni) szenved valamitől, az nem más, mint a másként gondolkodók iránti türelem gyakorta riasztó hiánya.

Ha mindenki mindenben egyetért, miben különbözhetne a demokrácia a diktatúrától? A demokrácia – utaltam már rá – spontán képződmény, csak és csakis úgy jöhet létre, hogy nem értünk egyet egymással, de nézetkülönbségeinket néha akár indulatos, de mindig értelmes viták hosszú sorában tisztázzuk.

A demokrácia intézményei olyanok, mint a folyó kavicsai, melyeket a víz hullámverése csiszol simává. Ezek a kavicsok már nem karcolják meg egymást, hiszen egymáshoz illenek. A demokráciához sem kell több, mint a kavicsokhoz: patakmeder és hullámverés.

A politikai rendszerek esetében a patakmeder az alaptörvény (más szóval az alkotmány), a hullámverés pedig a politikai küzdelmek ingamozgásai...

A demokráciát nem kierőszakolni kell, hanem engedni kell, hogy megszülethessék.

Az amerikaiak által hirdetett demokráciaexportnál aligha van nagyobb ostobaság.

(Nyitókép: dw.com)