A nyugati szakértők úgy vélik, hogy minekutána Olaf Scholz német kancellár addig kötötte az ebet a karóhoz, amíg az amerikaiak is vállalták, hogy maguk is Abrams-páncélosokat szállítsanak Ukrajnának, jelentősen megnövekedtek az ukrán esélyek arra, hogy végül mégiscsak ők nyerhessék meg a háborút. Sokak szerint viszonylag gyorsan. Azaz közelebb kerülhetünk a békéhez. Persze vannak, akik azt a félelmüket sem rejthetik véka alá, hogy ennek éppenséggel az ellenkezője is bekövetkezhet, és a béke lesz az, ami újabb kétségbeesett háborús összecsapások ködébe vész.

A kockázatoknak – még ha nem is mindig mondják ki – mindenki tudatában van. A masszív fegyverszállításokkal a háború eszkalációjának, sőt a világháború kirobbanásának a veszélye is megnövekszik.

Ma már több nyugati kommentátor is úgy véli, hogy bár a nyugati politikusok Putyint kezdettől őrültnek kiáltották ki, stratégiájukat mégis arra alapozzák, hogy Putyin józan eszében inkább megbízhatnak, mint a sajátjukban.

Hiába nyilvánvaló, hogy a területi kérdések – legalábbis elvben – tárgyalásokkal is rendezhetők, ezt a lehetőséget a Nyugat szemmel láthatóan nem akarja figyelembe venni. Pedig még mindig meg lehetne rá az esély, hogy Putyint megpróbálják a szaván fogni és felajánlják neki, hogy a Donbász Ukrajna határai közt nyerje el azt az autonóm státuszt, ami az orosz–ukrán együttélés távlati lehetőségét is megalapozhatja. Igaz, ehhez a Nyugatnak kellene megbízható garanciákat nyújtania arra, hogy az orosz kisebbség belső önrendelkezése – a nemzetiségi egyenjogúság – valóban megvalósulhat.

De vajon van erre még tényleges esély? Aligha. Főként, miután kiderült, hogy a Normandiai Négyek tárgyalásaival és az általuk aláírt egyezménnyel, mely az úgynevezett népköztársaságok autonómiájára vonatkozó döntést is tartalmazta, a Nyugat (bizonyosan ezúttal is amerikai sugalmazásra) csupán időt akart nyerni, hogy Ukrajna idejében felkészülhessen a Krím-félszigetet is visszahódító oroszellenes háborúra. Ezt az információt nemrégen maga Angela Merkel szivárogtatta ki. Persze az is nyilvánvaló volt, hogy Putyint szükséges mértékben kell provokálni (az egyezmény ukránok általi agresszív megszegése is ennek az akciónak a része lehetett). Indítsa el ő a háborút, abban a hitben, hogy négy-öt nap alatt megdönti az ukrán kormányt, s ezzel a dolog – akárcsak az amerikaiak hasonló jellegű agressziói – azonnal feledésbe is merül, belesétáljon egy olyan agresszorszerep csapdájába, melyből arcvesztés nélkül ki sem hátrálhat.

Valóban, lehet bámulattal adózni az ukrán katonák bátorságának, hősiességének és kitartásának, utólag azonban már teljesen nyilvánvaló, hogy mindezt az ukrán hadseregnek a Nyugat (egészen pontosan Amerika) általi alapos stratégiai felkészítése, felfegyverzése, megszervezése előzte meg. Hogy miként lehetett mindezt – gyakorlatilag az oroszok szeme láttára – anélkül végigcsinálni, hogy a volt KGB-főnök Putyinnak minderről akárcsak halvány sejtelme is lehetett volna, az orosz–ukrán háború legnagyobb rejtélye.

Ezek után Putyint még egyszer nem lehetne csőbe húzni.

Arról nem is beszélve, hogy a Nyugat immár hosszú évtizedek óta hallani sem akar kisebbségi önrendelkezésről, népszavazásokról, autonómiákról, tényleges jogegyenlőségről. Ezt mi sem bizonyíthatná jobban, mint Minority SafePack aláírásainak szőnyeg alá söprése, vagy az a groteszk tény, hogy a németek épp a Holokauszt Emléknap közvetlen közelében hozzák nyilvánosságra a Leopard-2 nevű páncélosok Ukrajnába való szállítására vonatkozó döntésüket. A Bundestagban lelkes, majd látványos tapsviharral megpecsételt beszédek hangzanak el a holokauszt és a nacionalizmus ellen, miközben a német állam annak az Ukrajnának adja át leghatékonyabb páncélosait, melyben a fasiszta Sztyepan Bandera, a zsidók, lengyelek és oroszok ellen rendezett népirtás egyik értelmi szerzője ma is hivatalos állami kultusz tárgya.

A jelenlegi körülmények közt immár teljesen mindegy, hogy melyik fél nyeri meg ezt az iszonyatos háborút, az uralma alatt maradó kisebbségeknek – legyenek oroszok, ukránok vagy bármely más nemzetiség tagjai – végérvényesen el kell tűnniük a győzedelmes nemzeti államból.

Az oroszok az általuk meghódított területeken már megkezdték az ukrán kisebbség irgalmatlan asszimilációját (a gyerekek ott is már csak oroszul tanulhatnak), az ukránok pedig – az oroszokat illetően – ugyanebbe már a háborút megelőzően belevágtak...

Ezért kell a háborút valakinek végérvényesen megnyerni. Hogy az éppen formálódó szép új világban minden nyelvi-kulturális (azaz területhez is kötődő) kisebbség számára nyilvánvalóvá váljon: elvégeztetett. Vagy beolvad, vagy elvándorol arról a földről, amelyen ősei éltek. A liberális gyanánt emlegetett nemzeti demokrácia és a jogállam szent nevében…!

Ezért aztán a világ egyetlen nyelvi-kulturális kisebbségének sincs semmi oka arra, hogy bármelyikükkel, Putyinnal vagy Zelenszkijjel rokonszenvezzen. Mindketten közvetve vagy közvetlenül a létére törnek. Az adott körülmények közt az egyetlen értelmes óhaj: legalább az esztelen vérontásnak legyen vége.

Minél hamarabb!

(Nyitókép forrása: Agerpres/EPA)