Múlt héten a Bukaresti Rádió Magyar Adásában idéztem Galló Bélát, az egyik legvilágosabban látó magyarországi szociológust, aki szerint „A kínaiak trendi elképzelései csak ideológiai fedőszíneikben különböznek a multinacionális gigacégek, a médiamogulok és a Szilícium-Völgy-i technoguruk ambícióitól: ezek is, azok is a progresszív diktatúra megvalósításában látják az elkerülhetetlen jövőt, a haladás, a progresszió lényegét. Vezérlő értékként az amerikaiak az »egyén szabadságára«, a kínaiak meg a »közösség elsőbbségére« hivatkoznak, ezek képviselik a legfontosabb fedőszíneket…”

Demokrácia és diktatúra? Talán valóban lehet köztük némi különbség… De nem az, melyre mi, naivabb közemberek gondolni szoktunk. Mindkettő a társadalom fölötti, gyakorlatilag korlátlan uralomra és a jogállam látszatára törekszik. A másikat természetesen mindkettő inkább diktatúrának, önmagát inkább demokráciának láttatja. De mindkettő alapelve a manipuláció. A közember mindkettőben eszköz egy szűk kisebbség kezében.

Egyesek szerint ez a magyarázata annak is, hogy Amerika nem Kínával, hanem Oroszországgal keveredik proxi háborúba. Amerikát, Kínát és Ukrajnát túl szoros szálak fűzik egymáshoz…

Számos nyugati szociológus felismerte már, hogy a diktatúrát manapság már nem kényszerekkel gyakorolják. (A háború más kérdés, az közismerten a politika folytatása más eszközökkel…) A társadalmi kontrollmechanizmusok – vélik – a direkt kikényszerítéstől a fogyasztás segítségével megvalósított, a fogyasztást az élet középponti értékévé emelő idomításra térnek át. Az erőszak ostobaság, az új rend működési elve a profit logikája. Az már régen mindenki számára nyilvánvaló, hogy a fejlett ipari társadalmakban a technikai haladás jeleként kényelmes, súrlódásmentes, józan és demokratikus szabadságnélküliség működik. Az emberek közti viszonyokat immár gépi folyamatok közvetítik. A technológiai racionalitás, a bújtatott propaganda főként a komputerek, az okostelefonok, és az elektronikus sajtó révén belsővé változtatja az egykor külső kontrollt. Önfegyelemmé a hatalmi fegyelmezést.

Adott körülmények közt a valóságos viszonyokat felismerni sem vagyunk képesek, de nem is érezzük kívánatosnak. A világállapot megváltoztatásának esélye nulla. Az egyénnek olyan világhoz kell alkalmazkodnia, mely szemmel láthatóan nem igényli, hogy az egyén legbensőségesebb materiális vagy erkölcsi szükségleteit megtagadja, hogy a „rend” érdekében lemondjon bármiről is.

Ez már a megfigyelői kapitalizmus korszaka, hangzik a diagnózis, mely a hálózati ének (azaz a Facebook „személyiségek”) virtuális közösségével olyan élesztő gyanánt érvényesül, mely megkeleszti az új „emberszabásúbb” világot.

Manapság széleskörűen terjeng az internet környezetbarátságára vonatkozó mítosz, de ha félretoljuk a mítoszt, kiderül, hogy az állítólagosan immateriális, azaz anyagtalan működés és az ebből levezetett környezetbarát narratíva mögött egy hagyományos, mélyen környezetszennyező, pusztán a profit maximalizálásában érdekelt valóság áll. A leginkább szennyező gazdasági ágakat a rendszer a perifériákra telepíti ki, hogy a Nyugat az immateriális termelési mód vagy zöld kapitalizmus megvalósítójának önelégült szerepében tetszelegjen. (Összefoglalásul lásd: Kovács Kis Gábor A magunk építette majomketrectől a pszichopolitikáig című szintén mélyenszántó tanulmányát a Liget című folyóiratban.)

S mindez (amint azt Galló éles szemmel látta) a Nyugat nyomában loholó, s azt rövidesen minden valószínűség szerint leköröző Kínára is csaknem hiánytalanul érvényes. Kína nem csak a napelemgyártás világbajnoka, de az arcfelismerésre szakosodott megfigyelő kamerák tekintetében is világelső. Ma már nincsenek tienanmen-téri tömeggyilkosságok, a kínai polgár a megfigyelő kamerák lencse-szemével figyeli önmagát. Egyetlen gondja, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Akárcsak a nyugati Facebook-csoportok tagjai, akik önmagukat folyton a másik, azaz csoport kívánalmaihoz igazítják. A csoportot pedig bonyolult áttételek révén a „rendszer” vezérli… 

Alig egy hét kellett hozzá, hogy tényszerűen is kiderüljön, Amerika és Kína valóban csupán „fedőszíneiben” különbözik. Hogy a Joe Biden korábbi delaware-i lakásában lefoglalt szigorúan titkos iratok egyenesen Kínába vezetnek. (A hírügynökségek a Breitbart nevű amerikai portált idézik.) Az elnök hírhedt fia, Hunter 2017 és 2019 közt élt a szóbanforgó delaware-i címen és ebben az időszakban jelentős üzleti kapcsolatokat épített ki a Kínai Kommunista Párt hírszerzésének legmagasabb köreihez tartozó üzletemberekkel.

Horribilis összegekért üzletelt a CEFC (Clean Energy Finance Corporation) energiavállalattal is. (Az ukrajnai üzletek már korábbról ismeretesek.) Hunter 2017 elején Miamiban találkozott Je Csian-minggal, a kínai mamutvállalat elnökével, akitől első körben egy 80 ezer dollár értékű gyémántot is kapott ajándékba. S rögtön utána – azóta „elkallódott”, de nemrég előkerült – komputerére két alkalommal is 3 millió dolláros elektronikus átutalás is érkezett. A gyémántról (a komputeren látható felvételen és leíráson túl) a sajtó onnan is tud, hogy a gyémánt maga Hunter válóperében is szerepet játszott, amennyiben  azt úgymond feleségének ajándékozta, így aztán az asszony továbbra is ragaszkodott hozzá.

A kínai vállalat másik vezetőjét, Patrick Ho-t pedig Hunter is úgy emlegeti mint „Kína kémfőnökét”.  A fentiekben is jól felismerhetők a Galló Béla által emlegetett legfontosabb „fedőszínek”, a kémhálózatok, a korrupció, a demokratikus nyilvánosság látszata, s amint azt előre sejthetjük, a nyilvánosság tehetetlensége, implicite hiábavalósága is. Nem nehéz megjósolni: talán lesz néhány újabb botrány, látványos bukás, a rendszer azonban jottányit sem változik. Marad minden a régiben. Egyébként Peter Schweizer már három bestsellerben is leleplezte az amerikai viszonyokat: Secret Empires; Red Handed (ez a kötet vonatkozik az amerikai–kínai összefonódásokra) és a Profiles in Corruption. Vannak, akik arra is gyanakszanak, hogy „valakik” az Európai Unió Parlamentjében zajló botrányokat is azért robbantották ki, hogy azok mellett a Biden-ügy némileg elhomályosulhasson.

De ma – ebben a titkosszolgálatok uralta világban – lehet még bizonyossággal tudni bármit is…? 

(Nyitókép: Adobe Stock)