A 2023-as év, melynek első hetébe lépünk, több szempontból is radikálisan megváltoztathatja az emberi történelmet. Nemcsak a klímaváltozás egyre baljóslatúbb jelenségei miatt (gondoljunk az Európát kiszikkasztó aszályra, vagy az Észak-Amerika tájait – szinte már egy háborúhoz hasonló irgalmatlansággal – végigpusztító hóviharokra és páratlan fagyhullámokra), hanem a Nyugat társadalmain is végigsöprő ideológiai szökőárakra, melyek egyrészt demográfiailag, másrészt kulturálisan rendítik meg az elmúlt ezer év geopolitikai centrumát, Európát is.

Európa államainak zömében a szaporulat meg sem közelíti a népesség fenntartásához szükséges standardokat. A gazdaság életben tartása továbbra is csak (a sokak által spontán jelenségként emlegetett) masszív (de itt mondjuk ki) bevándoroltatással lehetséges. A katari világbajnokságot kísérő európai tömegmozgalmak, valamint az újévi felfordulások ismét félreérthetetlenül bizonyították, hogy akik abban hisznek, hogy az államokat pusztán a személyazonossági igazolványok, illetve útlevelek kollektív identitással rendelkező közösségekké képesek összeolvasztani, súlyosan tévednek.

Embertömegeket közösséggé pusztán legalább közelítőleg azonos kulturális identitások, szokásrendek, világfelfogások képesek összeolvasztani. A ma fennálló államok is ezeken alapulnak. A katari labdarúgó világbajnokság csapatainak „szivárványszínű” etnikai összetétele csalóka dolognak mutatkozott. Hiába volt a francia csapatnak szinte már többségében marokkói származású játékosa, ez a csapat a franciákban Franciaországot, a francia nagyszerűséget, a napóleoni gloire-t jelenítette meg. A mérkőzések utáni összecsapások nem a nemzetek megszűnéséről, a nemzeti érzelmek és identitások tompulásáról szóltak, hanem ezek – a háborúkat leszámítva – minden korábbinál durvább megnyilvánulásairól.

Az Oroszország-ellenes embargók és sajtókampányok olyan oroszellenes érzelmeket váltottak ki, melyekre – a két világháború közti időszak fajelmélet által megfertőzött társadalmait leszámítva – szintén alig van példa. Egy egész kontinenst itat át a leplezetlen oroszellenesség. A közvélemény nem Putyint ítéli el, hanem en bloc az oroszokat, és nem Zelenszkijt isteníti, hanem az ukrán nacionalizmust. Az ukránok hősiessége és szabadságszeretete valóban tiszteletre méltó, de sajnos nehezen válaszható el az idegengyűlölettől.

A nacionalizmus elutasításának és a szuverén nemzetek közti megbékélésnek, sőt a háborús bűnök őszinte megbánásának jegyében születetett Európa ahelyett, hogy saját közösségi összetartozás-érzését erősítené – az oroszoktól való gazdasági függés felszámolásának amerikai érdekeket szolgáló érvrendszerét tiltakozás nélkül elfogadva – önmagát dönti gazdasági válságba. S a belső válság nem közelebb hozza egymáshoz az identitásukat fokozatosan feladó államokat, hanem mindinkább szembeállítja őket egymással. Miközben lelkesen döntenek újabb és újabb embargók mellett, mindenki azon töri a fejét, hogy miként másszon ki az önmaga által előidézett válságból – lehetőleg a többiek rovására.

Az Európai Unió az újkor talán legcsodálatosabb, potenciálisan a teljes nemzetközi közösség számára is példaszerűnek ígérkező nemzeti és nemzetközi kezdeményezése volt. Bennünket – nemzeti szuverenitásunkat alig egy évszázada el- vagy visszanyert – kelet-európaiakat is magával ragadott. S újabban azt kell látnunk, hogy ez a nagyszabású, nemzetek fölötti tervezet ahelyett, hogy erősítené az európai kultúrán és hagyományokon alapuló európai identitást és szuverenitást, nemcsak saját szuverenitásának csíráiról mond le, de magukat az Uniót alkotó szuverén nemzeteket is fokozatosan megfosztja szuverenitásuktól.

A globalizmus, a világállam hagymázas álma, melynek jegyében Amerika meg szeretné menteni magát a mára már nyilvánvalóan érzékelhető hanyatlástól, nemcsak a közeljövőben, de a távolabbibban is kudarcra van ítélve. Az emberiség csupán a maga sokszínűségében, változatosságában, a változó körülményekhez való alkalmazkodóképessége teljében maradhat életképes. A természeti világot is csupán a sokszínűségre alapozott alkalmazkodóképesség teszi (legalábbis tette mindeddig) valóban élettelivé. Ha az emberiséget valamely – már jó ideje megbukott – demokrácia-export elvakult erőltetése jegyében ettől a sokszínűségtől fosztjuk meg, jövőjét tesszük kockára.

Egy szó mint száz: az 2023-as esztendőre talán minden korábbinál nyomasztóbb feladatok hárulnak. Menteni, ami még menthető. Ehhez azonban nem értelmetlen háborúkra, hanem szabad államok közti és az egyes államokon belüli nyelvi-kulturális, nemi, nemzedéki közösségek vagy csupán embercsoportok közti értelmes megegyezésekre, nagyvonalú engedményekre, és az értük érzett hála érzületének újjáélesztésére lenne szükség.

Bőven felhalmoztuk már azt a világismeretet, intelligenciát, történelmi tapasztalatot, mely ehhez szükségeltetne.

Csupán ragaszkodnunk kellene hozzájuk. Utópia, hogy legalább ez lehetséges? Annyi esztelen utópiában hittünk ezidáig, hogy ezzel talán még érdemes lenne megpróbálkoznunk.

Hogy 2023 az emberiség történetének jeles esztendejeként kerülhessen be unokáink unokáinak emlékezetébe is.

(Nyitókép forrása: Pexels)