Esett már szó róla e hasábokon: nemrégen bejárta a világsajtót is a hír, hogy az oroszok által „Moldáviának” nevezett, minálunk Moldova Köztársaságban a „moldáv” nyelv helyett a román vált hivatalossá, minden dokumentumnak románul kell megjelennie. Az „államnyelv”, a „hivatalos nyelv” és mindenekelőtt a „moldáv nyelv” terminusok használata törvénytelen.

A nyugatpárti köztársasági elnöknő, Maia Sandu által tető alá hozott döntés elsődlegesen geostratégiai jelentőséggel bír, és az EU-tagjelölt Moldova nyugati kötődését hivatott hangsúlyozni, a „moldáviai” kisebbségekből, főként – az oroszok által uralt Transznisztria nélkül is  a népesség jelentős részét kitevő – oroszokból erős ellenállást váltott ki. Az orosz oligarcha, Ilan Sol által vezetett párt képviselői népes tüntetéseket rendeztek, melyekre a nyugati (és nyilván román párti) tüntetők válaszoltak.

A Neue Zürcher Zeitung isztambuli tudósítója, Volker Pabst részletesen ismerteti a terület (az egykori Beszarábia) történetét a 19. századi orosz uralomtól Nagy-Romániáig, a terület Szovjetunió általi visszavételéig, majd a köztársaság függetlenné válásáig. Arról is tájékoztatja olvasóit, hogy a „moldáv” és a román nyelv közti tényleges különbség, az erős nyelvjárási eltérésektől függetlenül, melyek nem akadályai a kölcsönös megértésnek, főként a cirill ábécében rejlik. (Hogy kik közti kölcsönös megértésről lenne szó, arról a szerző nem tesz említést, de a hazai olvasó számára nyilvánvaló.) Az írásból azt is megtudhatjuk, hogy 1991 (azaz „Moldáviának” a Szovjetunióból való kiválása) után a latin ábécé vált hivatalossá, de 1994-ben – amikor az oroszpárti erők jutottak hatalomra – a román mellett a „moldáv” nyelv is visszanyerte státusát.

Vitathatatlan evidencia, hogy a „moldáv” körülbelül olyan dialektusa a román nyelvnek, mint a magyarnak a székely.

Az új nyelvtörvény azt a korábbi fura kettősséget számolta fel, mely az orosz külügyminisztérium szóvivője, Maria Zaharova és Bogdan Aurescu külügyminiszter közt a szerző szavaival „gyűlölködő adok-kapok”-hoz vezetett.

Amiről azonban a szerző cikkében sem esett szó az az, hogy mi lesz a népesség jelentős részét alkotó orosz kisebbség nyelvének státusa. Használhatja-e egyáltalán az anyanyelvét? A gagauzokról a cikkben szó sem esik. Arról sem, hogy az országban élnek-e egyáltalán kisebbségek. Mi lesz azzal a többnyelvűséggel, mely korábban uralkodó volt. A Gagauz autonóm területen például a román mellett a gagauz és az orosz is elfogadottnak számított.

A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a 19 századi orosz uralom Moldvát vallásilag a moszkvai Patriarcha uralma alá rendelte. A román ortodox egyház visszaköveteli azokat a „saját” templomait, melyek a 19. századi orosz uralom alatt épültek. Ezek visszaszolgáltatásának igénye, melyre vonatkozóan már a parlament előtt van a törvénytervezet, tovább fokozhatja az ellentéteket. Annál is inkább, mert Románia  az itteni magyarság vonatkozásában máig sem hajtotta következetesen végre restitúciós törvényét.

Igaz, a szerzőt a maga nézőpontjából elsősorban az orosz reakciók és az Oroszországból az országra nehezedő egyre nagyobb nyomás érdekli. Ez utóbbi – román nézőpontból – egyáltalán nem megnyugtató. Az ukrán–orosz háború kimenetelének függvényében ugyanis az egymás engesztelhetetlen ellenségeivé váló „Moldávia” és „Moldova” helyzete egyaránt kritikussá válhat. Annál is inkább, mert az újabb keletű román hatalom mintha az ukrajnai példát látszana követni. Az pedig – az orosz hadsereg által uralt – Transznisztriával az oldalában valóban veszélyessé válhat. Románia keze meg van kötve, mert – bár a román állampolgárok túlnyomó többsége félhivatalosan az újraegyesítés híve – egy román–orosz konfliktus valóban világháborúval fenyegethet.

Minden jel arra vall, hogy a Nyugat máig képtelen megérteni, hogy a geopolitika nem függetleníthető a nyelvi-kulturális közösségek egyenjogúságának a nemzetközi jogban való – a mainál ​jóval világosabb – rögzítése és a jogi előírások végrehajtásának módszeres ellenőrizhetősége nélkül.

Mi, romániai kisebbségek csak örülhetünk a fiktív „moldáv” nyelv „kiiktatásának”. Keresztet rá. De bennünket is mélyen nyugtalaníthat, hogy ezzel párhuzamosan a nemzetközi nyilvánosságban sem esik szó a kisebbségi kérdés méltányos megoldásának alapelveiről.

Egy világháborús zűrzavar körülményei közt a térség államaiban ismét fellángolhatnak a nyelvi-kulturális közösségek közti összecsapások, s azoknak a levét végül is mindig a (gyakorta képlékeny, tehát a pillanatnyi viszonyok alapján előre nehezen megjósolható) kisebbségeknek kell meginniuk.

(Nyitókép forrása: bas-tv.md)