Jan Emeric Rosciewski Lengyelország franciaországi nagykövete az LCI francia tévécsatornán meghökkentő kijelentést tett: „Ha Ukrajna nehéz helyzetbe kerül, megnőnek a veszteségei és előáll az a helyzet, hogy már nem tudja megvédeni magát és függetlenségét, akkor nem lesz más választásunk, mint résztvevőként belépni a háborúba”.

A mondat félreérthetetlen. Pusztán Lengyelországra, azaz a lengyel hadseregre értelmezhető, hiszen a „nem lesz más választásunk” a lengyel nagykövet szájából – megfelelő felhatalmazásra való explicit utalás nélkül – nem vonatkozhat sem a NATO-ra, sem az Európai Unióra, sem valamely Unión belüli ad hoc államszövetségre.

Az persze már korábban is gondolkodóba ejthette a világpolitika iránt érdeklődőket, hogy miért éppen Lengyelországnak annyira fontos ez a háború? Az oroszok iránti jórészt indokolt gyűlölet, melyet nem is rejtenek véka alá, önmagánban korántsem lenne elegendő. Hasonló okaink ugyanis nekünk, magyaroknak is bőven lehetnének. De még a „Nyugat alapvető érdekeinek és kultúrájának védelme” sem tűnhet elégségesnek, melyre a nagykövet hivatkozik. Ha a lengyelek az oroszoknak képtelenek megbocsátani az ellenük elkövetett bűnöket, jelesül Lengyelország többrendbéli közvetett vagy közvetlen leigázását, mérhetetlenül hálásak a Nyugatnak sem lehetnek. Az országot ugyanis a második világháború előestéjén – az explicit nemzetközi szerződések dacára – éppen a Nyugat (főként Franciaország és Anglia) csapta be és szolgáltatta ki a hitleri Németországnak. Sőt felszabadítani is csak annak a Szovjetuniónak a segítségével szabadíthatta fel, mely korábban – a Molotov-Ribbentrop Paktum keretében – Nyugat-Ukrajnát már önnön Ukrán Szovjet Szocialista köztársaságának „engedte át”. Jaltában a Nyugat suba alatt ezt a döntést „véglegesítette”. Igaz, a lengyeleket mint a háború legfőbb áldozatait a Párizsi Béke német területekkel busásan kárpótolta. Sziléziával például, ahonnan a több milliós német lakosságot szinte maradéktalanul el is üldözték.

Az olvasó fülét korántsem véletlenül üthette meg a Molotov–Ribbentrop Paktum említése, hiszen a Lwow (korábbi nevén Lemberg) központú osztrák–magyar Galícia ukrán többségű, de a városokban szinte kizárólag lengyelek és zsidók által lakott területei 1939-ig Lengyelország részét képezték. Sokak számára le is eshetett a tantusz. Innen eredhet tehát a lengyelek orosz–ukrán háború iránti feltűnő „fogékonysága”, s az a szinte már tüntetően nagylelkű segítség, amelyet Ukrajnának nyújtanak. A háborúba való belépés ugyanis gyakorlatilag az egykori „lengyel” területekre való belépést is jelenthette volna.

1939-ig (azaz a Molotov–Ribbentrop Paktum pillanatáig) az egykori lengyel terület lakosságának 39 százaléka lengyel volt. (Arányszámukat illetően alig voltak többen, mint Erdélyben a magyarok és a szászok együttvéve.) Lengyel szempontból természetszerűen felvetődhet (nem állítom, hogy nyíltan föl is vetődne) a kérdés, hogy ha 1921-ben lehetett, ma miért ne lehetne…

Az azonban, ami továbbra is érthetetlen: mi lenne akkor, ha a lengyelek valóban közvetlenül belépnének az orosz–ukrán háborúba? Ez esetben ugyanis ők is közvetlenül a „Nyugat alapvető érdekeit és kultúráját védelmeznék”. Következésként a Nyugatnak kötelessége lenne őket is védelmezni. Igaz, az Észak-Atlanti Szerződés híres 5. pontja pusztán a tagállamok területére vonatkozik. És csak akkor, ha valamelyik tagállamot éri külső támadás. Arról, hogy mi történik akkor, ha a NATO egy tagja támad meg másik államot, nem szól a fáma. Sőt, egy ilyen eset akár úgy is értelmezhető, hogy maga a NATO a támadó. A Szövetség ugyanis tagállamainak cselekedeteiért is tartozhat némi felelősséggel. Ezek a kérdések tudtommal eddig még nem merültek fel.

De ha mégiscsak felmerülnének, az már nem csak világháborúval, de egyenesen atomháborúval fenyegethetne. A lengyel diplomata szavait a lengyel kormány nem erősítette meg, tehát azok (legalábbis egyelőre) nem tekinthetőek hivatalos lengyel álláspontnak.

Arra azonban mégis jók voltak, hogy ismételten fölhívják rá a figyelmet: az orosz–ukrán konfliktus – bármennyire is igyekeznek ezt egyesek megkerülni vagy éppenséggel tagadni – alapvetően kisebbségi kérdésekkel áll összefüggésben. Még akkor is, ha vannak, akik pusztán saját világpolitikai, illetve közvetlenül is nacionalista érdekeik érvényesítésének ürügye gyanánt próbálják őket meglovagolni.

A végkövetkeztetés továbbra is az: a több mint száz esztendeje esedékes és az emberiséget újra és újra háborúkba sodró kisebbségi kérdést, azaz a többség és a kisebbség emberhez méltó együttélésének valóban demokratikus normarendszerét kellene immár világos fogalmakba önteni, és a lehető legkövetkezetesebben alkalmazni is.

A háború sok mindenre alkalmas lehet, erre azonban bizonyosan nem. Fordítva egyre inkább…

(Kép forrása: meisterdrucke.de)