Már egy éve annak, hogy okosabbnál okosabb elemzéseket olvashatunk az orosz–ukrán háború kitörésének előzményeiről, a háború menetéről, a felek forgandó hadiszerencséjéről, illetve számtalan, a háború végét és végeredményét megjósoló próféciát is hallhattunk eleget. Bármit mondjanak, bármit írjanak akár legjobb szándékuk és tudásuk szerint az emberek, a háború egyéves évfordulójának előestéjén csak egyetlen biztos ténnyel állunk szemben: az egyre véresebben dúló háború még nagyon sokáig eltart.

A nemzetközi közvélemény tudósai, professzorai, elemzői, filozófusai, Nobel-díjasai mind kényszerítve érzik magukat, hogy nyilatkozzanak, elemezzenek, jósoljanak, sőt százak, ezrek kézjegyével ellátott nyílt leveleket publikáljanak, esetleg százezrek által aláírt petíciókat kezdeményezzenek. Minden eredmény nélkül! Nem csoda, hiszen, akárcsak a fronton, a hátországban és a nemzetközi közvéleményben sem jut szóhoz az értelmes, emberséges érvelés!

Régről ismert tétel, hogy a háborúkat a pénzeszsák kapitalisták kezdeményezik, és addig tartanak, míg egy ország újjáépítése nem ígér már több profitot, mint annak a szétlövése, hiszen az általuk vagy legalábbis a hathatós segédletükkel szétlövetett ország újjáépítéséből is ők húzzák majd a hasznot. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy belássuk ennek az amúgy valamelyest leegyszerűsített magyarázatnak az igazságát, de tegyük gyorsan hozzá, hogy a kielégíthetetlen kapitalista kapzsiság önmagában még nem elég. A hidegvérű, embertelen üzleti számítás sikeréhez nélkülözhetetlen adalékként kell a forrófejű emberek és népek értelmes érvekre és megoldásokra vak és süket egymás iránti gyűlölete is, ezért nem mindenütt lehet, legalábbis nem mindenütt lehet egyformán könnyen az embereket, közösségeket, országokat egymás torkának ugrasztani. Vannak viszont helyek, általában a történelmileg meghatározott geopolitikai „tektonikus lemezek” ütközési zónáiban, ahol a konfliktusok könnyen és nagy precizitással megtervezhetők. Ilyen geopolitikai „epicentrum” volt Ukrajna is, ezért az érintett szereplők viselkedése nagymértékben prediktábilis volt az „üzleti tervben”.

A nacionalista-regionalista republikánus Trump nem túl heves nemzetközi ambícióin messze túltett a rá következő globalista-demokrata új amerikai kormányzat, és sokkal magasabbra emelte a tétet: Amerika ismét visszatért régi és megbízható, hűséges ellenségéhez, az oroszokhoz, és nem kellett bennük csalódnia, mert az oroszok hozták a megszokott formájukat.

Amiben mindenki tévedett – a felek kivétel nélkül elszámolták magukat –, az a geopolitikai-katonai akció időbeli lefolyása, illetve a következmények nagyságrendje és azok kihatása volt. Vlagyimir Putyin orosz elnök néhány napos, szórványos harc utáni győzelmi diadalmenetről, Joe Bidenék néhány hét vagy hónap alatt összerogyó Oroszországról, míg Vologyimir Zelenszkij ukrán elnök a merész vállalkozása után még viszonylag épségben megmaradt Ukrajna hősének dicső és örök státusáról álmodozott. Európa jobbára hallgatott, őszintén remélve, hogy megússza a nagyok szeszélyes kalandját, mely csak egy sötét, rossz epizód lesz a csillagos, azúrkék EU-s égboltozaton. Nem így történt. Mindenki egymás és saját csapdájába került.

Az értelmiségiek, a művészek, általában az érző, gondolkodó emberek a háború kimenetét nem tudják befolyásolni. Mit tehet az értelem erejében, értékében bízó és megbízó ember a háborúban, a legértelmetlenebb emberi cselekvés poklában? A politikusok, a pénzemberek és a katonák nem hallgatnak rá. Maradjon tehát csendben? Nem teheti! Ha némaként nem akar maga is cinkosuk lenni, az ész erejével és a művészet eszközeivel újra meg újra fel kell mutatnia, hogy mennyire végzetes és gonosz tett a háború, és kivétel nélkül mind bűnösök azok, akik bármelyik oldalon is állva, de annak kitöréséhez, elhúzódásához hozzájárultak, hozzájárulnak. Micsoda átok, hogy az emberek az elhúzódó jólétbe és békébe beleszoknak, aztán, ami még rosszabb, ha túl sokáig tart, beleunnak, belefáradnak, míg végül elveszítik azt. Kezdődik minden elölről.

Inter arma silent Musae – mondja Cicero. Háborúban hallgatnak a múzsák. A pusztításban, öldöklésben a fegyverek ropognak és gátlástalanul tobzódik a véres önzés. A béke messze van. De egyszer eljön, mert nemcsak a békébe, de a háborúzásba is bele lehet fáradni. Belerokkanni biztosan. Akkor majd újra az értelemre és a múzsákra hallgat a világ.

(Nyitókép: Agerres/EPA)