Baj van abban az országban, ahol a belügyminiszter kirúghatja a tanárokat. Még nagyobb baj van abban az országban, ahol a belügyminiszter ki is rúgja a tanárokat! A tanárokat? A belügyminiszter? A főrendőr? Úgy rémlik nekem, hogy mintha általában tanügyminiszter foglalkozna az oktatás dolgaival és nem a belügyminiszter. Vagy tévedek?

Nem, nem tévedek. Kis Anyaországunkban a főrendőr egyben a főpedellus is, de még az egészségügyről is ő gondoskodik, ő a fődoktorbácsi is. Micsoda nehéz dolga, milyen nemes hivatása van! Egyébként van benne valami: ha mindent a főrendőr intéz, ha megoldani nem is, de legalább le lehet egyszerűsíteni a dolgokat. Zseniális! A nádpálca használata ugyan rég kiment a divatból, de a magyarországi tanügy körül egyre fokozódó feszültségeket figyelve mindenesetre csak remélem, hogy nem verik ki soha gumibottal a krétát a tanárok kezéből. Persze, ha valakit aki kiáll véleményéért, igazáért az állásából kirúgnak az felér egy bunkósbottal!

Az elmúlt hetekben tizenhárom tanárt bocsátottak el polgári engedetlenségért, még többen megkapták az utolsó figyelmeztetésüket. Ha következetes a főrendőr/főpedellus, akkor az amúgy is nagy tanárhiánnyal küzdő magyarországi tanügyet hamarosan tanárok sokaságától foszthatja meg. Miért? Mert nem értenek a jó szóból és polgári engedetlenkednek. De hol van az a jó szó?! Komolyan veszi valaki őket? Leül velük valaki komolyan tárgyalni?

Én a romániai kommunizmusban nőttem fel, a sztálinista Ceausescu-diktatúrában. Nekem ez a dolog egyáltalán nem új, mármint, hogy egy-két egyenes szóért beverik az ember pofáját. Legyen az munkás vagy őszülő szakállas tanár. Kirúgják az embert az állásából és elzavarják, mint a sánta kutyát. Én azt hittem, hogy ennek a nagy hagyományú kelet-európai gyakorlatnak mára vége van. Soha nem gondoltam volna, hogy hasonló, anakronisztikus dolgok manapság is megtörténhetnek, ráadásul édes Anyaországunkban, a modern Magyarországon! Mert ha megtörténhetnek, akkor nyugodtan elhagyhatjuk a modern jelzőt.

Ej, ej! Polgári engedetlenkedtek, rossz példával jártak elöl a tanárnők és a tanár urak, mars ki az iskolából! Magyarország példás európai jogállam, ahol a törvény mindenkire egyenlően vonatkozik. Igaz ugyan, hogy az alkotmány előírja a sztrájkjogot, de most éppen nem lehet sztrájkolni, a kormány e jogot felülírta, nehéz idők járnak, járvány meg a háború, ilyesmi. Nehéz idők! Hogy az éhbérért dolgozó tanároknak még nehezebb!? Szégyeljék magukat, ne mind nyivákoljanak! Hol van a hivatástudatuk? Lám csak, velük ellentétben a rendőrminiszternek megvan a maga hivatás és pártöntudata: a haza biztonsága érdekében gondolkodás nélkül bármikor kirúg egy-egy matek-biológia vagy spanyol nyelvtanárt!

Bármit is mondjanak a tanárok és a velük szolidarizáló diákjaik, nem rég az Alkotmánybíróság is kimondta, hogy teljes mértékben alkotmányos a tanárok alkotmányos sztrájkjogának a kormány általi megcsorbítása. A döntés nem meglepetés. Közben a belügyminisztérium is igyekszik bizonyítani igazát, többek között azzal, hogy megkérdezi a szülőket például arról, hogy: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a pedagógusok a tanulókat is bevonják a bérezésükkel kapcsolatos demonstrációkba?” Így megy ez az űrlap-demokráciában.

A tanárok és a diákok mindenesetre egyre többet és egyre határozottabban demonstrálnak. Sem erőszakkal, sem űrlapokkal, sem politikai mellébeszéléssel nem lehet ezeket a kérdéseket megoldani. Le kell ülni a tanügyi szakszervezetekkel és sürgősen kompromisszumos megoldást kell keresni a nehéz helyzetre, mely egyre fokozódik. Olyanoknak kell a tanárok képviselőivel leülniük akik értenek a tanügyhöz és a szakmai tudáson kívül megfelelő empátiával is rendelkeznek. Mert, ha ez nem történik meg és továbbfolytatódik ez a szűklátókörű rendőrtempó, végül nem a tanárok, de elsősorban a fiatalok, a diákok fognak fellázadni. És nem a tanárok, de a mindenkori fiatalságban meglévő igazságérzet fogja a fiatalokat harcra buzdítani. Ha a kormányban ülő idős urak a saját ifjúságukra valamelyest még emlékeznének, értenék miről beszélek.

(Nyitókép forrása: Pexels)