„Isten áldja meg, Mrs. Robinson / Azoknak akik imádkoznak, mindig jut hely a mennyben...” – énekli Simon and Garfunkel. Mrs. Robinson a Menybe ment. Kilencvenhat évesen nem csoda, ami viszont annál furcsább, hogy az angol média már évek óta szorgalmasan készül és gyakorolja Mrs. Robinson halálát. Minden cikk előkészítve, fényképek a helyén, a rádiók különböző zenecsomagokkal készültek a nagy eseményre – Mrs. Robinson halálára. Most bekövetkezett. Mrs. Robinson II. Erzsébet angol királynő fedőneve volt.

Nem II. Erzsébet méltatására készülök. Ezt most sokan megteszik, őszinte, vagy gyakran csak üresjáratú, szenzációéhes gyászt öltve. Én most arról szeretnék szólni, hogy mit jelentett, és jelentett-e egyáltalán valamit számomra az angol királynő?

Igen! Meggyőződéses köztársaságpárti vagyok, de a respublikánál is jobban hiszek a történelem, illetve a történelmi szimbólumok erejében. Már akkor elszorult a szívem, mikor Fülöp herceg meghalt, hiszen nyilvánvaló volt, hogy hamarosan Erzsébet is követni fogja őt. Márpedig, ha volt valaki, aki az én több mint félévszázados életem folyamán változatlan és elpusztíthatatlan volt, az az angolokon több, mint hetven éve uralkodó II. Erzsébet volt. Szimbolikusan uralkodott, persze, egy parlamentáris monarchiában nem is lehet másképp. Ami tény, hogy Erzsébet mégis valóban uralkodott teljes nemzetén, olyannyira, hogy még a meggyőződéses republikánusok is – igen, Nagy-Britanniában is sokan vannak! – tisztelték őt. Saját családját képtelen volt kézbentartartani, és ez az ő személyes tragédiája, mégis II. Erzsébet végtelen kitartással uralkodott – mindenekelőtt önmagán! Békében és háborúban, kedvezőbb vagy nehezebb történelmi periódusokban, minden körülmények között barátságosan és szelíden mosolygott a világra. Ki tudná ezt utána csinálni? Nem sokan!

Most, halála után, végképp az egekig magasztalják, de nekem az tetszett benne a legjobban, hogy annyira közvetlen és emberi volt. Nincs olyan családtagja, kit kisebb-nagyobb botrányok ne értek volna, de őt magát soha. Azért kiderült, hogy minden szimbolikus királynői hatalma ellenére, nem is ritkán, sikerrel befolyásolt törvényeket, mely közbenjárások kifejezetten a királyi család érdekeinek kedveztek. Van aki szemére hányja ezt a királynőnek, de tekintsünk rá inkább úgy, mint egy meglepetésre: több volt tehát a hatalma, mint azt a világ gondolta volna!

Halálával – több, mint igaz –, hogy egy korszak lezárult. A szunnyadó, és tulajdonképpen jogos ambíciók a Commonwealth államaiban felerősödnek. Ausztráliában jó ideje nyílt vita folyik arról, hogy ugyan a királynőt már nem bántják meg, de nagyon nem füllik a foguk egy III. Károly királyra, mint államfőre. Az ausztrálok szokásos, hangoskodó nyersessége mellett a kanadaiak csak halkan sugdolóznak – ugyanarról.

Otthon, Nagy-Britanniában is fokozódhatnak a feszültségek, és akár szintet is léphetnek. Skócia köztudottan kikivánkozik az unióból, különösen a Brexit után, mellyel soha nem értettek egyet, de maguk az angolok sem rajonganak már annyira a monarchiáért, különösen Erzsébet nélkül. Sokan azzal vádolják a királyi családot, hogy túl sok (köz)pénzébe kerül az adófizetőknek illetve, hogy ezért cserébe még csak nem is viselkednek az elvárható méltósággal. Sok igazság van ebben, de ezek a vádak mindaddig amíg a királynő élt kezelhetők voltak. Nem kétséges, nagy feladatok várnak III. Károlyra!

Szegény Erzsébet uralkodása utolsó évtizedeiben csendes méltósággal a viselte keresztjét, és töretlenül intézte, ha már nem is a birodalom ügyeit, de megtépázott családja ügyes-bajos dolgait. Ha kellett kemény határozottsággal járt el, még akkor is, ha számára ez nagyon fájdalmas lehetett, mint például a csúnya ügyekbe keveredett fia, András herceg, vagy renitens unokája, Harry herceg esetében.

Mi marad II. Erzsébetből? Viktória királynő fogalommá vált a „viktoriánus” megnevezés által, mely egy kerek, egészen jól meghatározható időszakot, és életszemléletet, életérzést is jelent. II. Erzsébetnek nincsen ilyen szerencséje. Túl hosszan uralkodott egy olyan világban, melyben a történelmi gyorsulás a maximumra pörgött, és a generációk túl gyorsan cserélik egymást. Ami Erzsébetből mégis megmaradhat a folyton változó világban, az az állhatatossága és a rendületlen mosolya. Mert csakis egy vérbeli királynő tud hetven évig mosolyogni a világra, úgy, hogy közben éles szemmel látja annak minden hibáját, és árnyékos oldalát.

Simon és Garfunkelt parafrazálva, csendesen dúdoljuk hát: tessék, Mrs. Robinson, jobban szerettük Önt, mint azt gondolta volna…

Kép forrása: Léphaft Pál rajza