Mindegy, hogy valaki(k) tervszerűen szervezik-e vagy sem – jönnek! Jönnek, mert sokfelé háború van vagy mert nincs élelem, nincs víz, nincs emberhez méltó élet. Jönnek, mert hisznek a mesékben, de csak oda mennek ahová beengedik őket, meggyőződésből, érdekből vagy egyszerűen azért, mert nincs elég lelki és fizikai erejük ahhoz, hogy megakadályozzák jövetelüket. Megállíthatatlanul jönnek! Európába.

Gyakran járok át a Sopron–Klingenbach határátkelőn, Magyarország és Ausztria között. Minden alkalommal látom, ahogyan jönnek. Párosával vagy kis csoportokban, ott kószálnak a mezőkön, az erdő vagy az út szélén. Gyakran senki nem állítja meg, még meg se szólítja őket. Jönnek. Az autókat, autósokat viszont gyakran ellenőrzik.

Az idén kis híján már annyian jöttek be Ausztriába, mint 2015-ben, és már sátortáborokban kénytelenek elhelyezni őket. Ismét erőteljes migrációs válság van, viszont a szomszédos háborútól és az elszabadult inflációtól most „nem látszik”.

Még a 2015-ös nagy migrációs válság előtt olvastam egy szívszorító interjút. Akkor még csak Lampedusa szigetére jöttek éjjel-nappal a csónakok Afrikából. Egy kétségbeesett olasz öregember mesélte az újságírónak, hogy egy életen át Torinóban a Fiat-műveknél, mint munkás dolgozott. Több mint négy évtizedig gyűjtögette a pénzt, hogy nyugdíjas éveire megvalósíthassa élete álmát: egy mindenkitől elfeledett, kis szigeten, csendben élhesse le élete hátralevő részét. Lampedusán vásárolt magának házat. Alig néhány évig élvezhette csak a nyugalmat, mert megjelentek az első csónakok, aztán hirtelen felgyorsultak az események. Moammer Kadhafi rezsimjének bukását követően (2011) szabadon özönlöttek Fekete Afrika menekültjei Lampedusára. A sziget hamarosan megtelt, mint egy bárka, kétségbeejtővé változott a helyzet.

Az öreg olasz majdnem sírva magyarázta az újságírónak: „Nagyon sajnálom őket, higgye el! Ők is emberek, akárcsak mi. De mindenütt ott vannak. Előbb a kikötőben, az utcákon, a teraszokon, a parkokban. Aztán már a kertjeinkbe is megtelepszenek, leszedik a gyümölcsöt, zöldséget. Megértem, éhesek szegények. A házainkba is bejönnek, kéregetni. Ha kapnak valamit, hálásan, széles mosolyokkal köszönik meg. Szerencsétlen emberek! De most mondja meg, én mit vétettem? Hibás vagyok én ezért? Egy életen át dolgoztam a kis kertecskéért, házért, keményen megdolgoztam érte. Most pedig teljes a felfordulás, ha kimegyek a kertembe, mindent letaposva találok és ők közömbösen ott hevernek az olajfáim alatt. Reménytelen emberek, nincs vesztenivalójuk. Szerencsére békések, egyelőre. Miért nem véd meg engem az állam? Ezért fizettem adót egy életen át? Most idegenek jönnek-mennek a házam körül, egyre többen. Mi lesz ennek a vége? Hol vannak az állami szervek, hogy rendet teremtsenek?”

Ismétlem, ez még jóval a hírhedt 2015-ös válság előtt történt, és az interjú annyira megdöbbentett, hogy majdnem szó szerint emlékezetembe vésődött. Azóta sokat romlott a helyzet. Újabb háborúk törtek ki, újabb krízisek öltenek formát. Hullámzó, de egyre nagyobb számban, szünet nélkül, megállíthatatlanul jönnek Európába. Megállíthatatlanul?

Ha továbbra is megmarad a mai nyugat-európai mentalitás, illetve nem változik meg a tehetetlenség, akkor megállíthatatlanul. A jelek szerint csak a mindenkori szélsőjobban van annyi erő és elszántság, hogy megállítsa őket, ezért az emberek sokfelé rájuk szavaznak, mert azt akarják, hogy végre valaki állítsa már meg őket. Ezekkel a szavazatokkal persze kecskére bízzák a káposztát! Nem kétséges, a szélsőjobb történelmi hagyományainak megfelelően, rendet teremt majd, de úgy, hogy nem lesz benne köszönet. Ha hatalomhoz jutnak, az illegális migránsokon kezdik, a legális bevándorlókon folytatják, majd hamarosan saját hazájuk fiait és lányait kezdik üldözni, végül a velük egyet nem értő értelmiségieket, az ellenzéket, a szabadszájú újságírókat, mindenkit aki valamiképpen és valamiben más, mint ők, a nagy rendcsinálók. Nem is folytatom, hiszen a jelek szerint, ha nem is tanultuk meg a leckét, a történelmi forgatókönyvet azért jól ismerjük.

Egy módon lehetne csak ezt az átkos helyzetet megtörni, ezt a hatalmas veszélyt elkerülni: ha az ún. progresszívoknak, a kiegyensúlyozott centrista politikai erőknek végre megjönne az eszük és még időben észbe kapnának és túlzásba vitt toleranciájukban nem ásnák tovább Európa sírját. Mert azt teszik, és a maguk elvont módján legalább annyira szélsőségesek és fanatikusak, mint a szélsőjobb képviselői: az alanyi emberi jogokat még akkor is fanatikusan képviselik, ha végül saját társadalmaikban kő kövön nem marad. Elvakult „jóságukban” nincs veszélyérzetük!

Igen, minden ember egyenlő. Igen, minden embernek alanyi joga van az élethez, a boldoguláshoz, a munkához, bőrszíntől, nemtől, vallástól függetlenül, és így tovább. De én most a következőről beszélek: képzeljük el egy mentőcsónak nehéz helyzetbe került kapitányát, aki pontosan tudja, hogy a csónakban legtöbb negyvenen férnek el, a csónak körül pedig még százak fuldokolnak a viharos tengeren. Foggal-körömmel igyekeznek a csónakba felkapaszkodni a szerencsétlenek. Kétféle kapitány van a világon: az egyik, aki ezt tehetetlenül hagyja és végül a csónak a sajátjaival együtt elsüllyed, illetve a másik fajta, aki meglehet kegyetlenül, de a saját csónakja iránt felelősen eljárva nem engedi fel a csónakba kapaszkodókat. Csúnya történet, leírni is szörnyű, mégis a való élet mindennapjai sok ilyennel vagy még ennél is szörnyebbekkel van tele! Behunyhatjuk szemünket, befoghatjuk fülünket, de semmit nem oldottunk meg ezzel.

Megtelt-e már Európa mentőcsónakja? Nehéz eldönteni, de az biztos, hogy gyorsan telik. Mindenféle kultúrájú, sokféleképpen szocializálódott embertömeg áramlik már jó ideje ebbe a csónakba. Sokan hasznos evezősei lesznek a legénységnek, sokan másokat pedig egyre növekvő ballasztként hordoz a hajó. Egy nem is olyan távoli nap biztosan elérjük a merülési vonalat. Olyan „kapitányaink”, vezetőink vannak ma Európában, akik nem vállalnak hosszútávon felelősséget a hajó, vagyis kontinensünk sorsáért. Azt hiszik, már rég nyugdíjba mentek mikorra a hajó süllyedni kezd, ki vádolhatja őket akkor bármilyen felelősséggel? Félnek ma „rosszaknak”, vagyis határozottaknak és bátraknak lenni, nehogy megbélyegezzék őket. Inkább a történelem előtt vállalják a bukást, inkább elviselik a jövőbeli, maradék európaiak keserű átkait, mint a jelenben a felvilágosult „jóságosak” megróvó fejcsóválását. Mert ebbe az irányba hat ma Nyugaton a társadalmi nyomás és Európa mai vezetőinek ez elviselhetetlen, mert Európa vezetőinek többsége ma gyenge és gyáva. És akkor, ilyen körülmények között, előbb-utóbb jön a szélsőjobb, akinek egyetlen érdeme, hogy bátor, sőt vakmerő, de pontosan tudjuk hová vezet ez a bátorság és vakmerőség. Ideje lenne végre az európai vezetőknek bátorságukat összeszedni és felelősen odafigyelni mindarra ami az európai embereknek fáj. A megállíthatatlan, lassan már ellenőrizhetetlen illegális bevándorlásra. A saját magunk rossz döntései által is felkavart, számunkra nagyon előnytelen geopolitkára, gazdaságpolitikára. Minek kell történnie ahhoz, hogy Európa vezetői végre felelősséget vállaljanak saját kontinensük jövőjéért?

Nyitókép forrása: global.unitednations.entermediadb.net