Aki figyelemmel követi észreveszi, hogy a magyarországi közélet számos szereplőjének ajkán, általában a közbeszédben burjánzik a trágárság. Nem szívesen, de be kell ismernünk, hogy általában mi, heves természetű magyarok, bárhol is éljünk, hajlamosak vagyunk bizonyos csúnya szavak túl gyakori használatára.

Vannak trágár szavak és vannak trágár emberek. Nem minden trágár szavakat használó ember trágár, de az tény, hogy a trágár ember gondolatai is obszcének, nem csak a szavai. Apám magyar nyelv és irodalomtanár volt, és a trágárságot a legszigorúbban elítélte. Az a fajta literátor, aki még a leglepukkantabb kocsmatölteléknek sem nézi el a trágár szót, mi több elvárja a legtisztább magyar irodalmi nyelv használatát. Ez természetesen jószándékú idealizmus. Én nem vagyok tanár, és – szerencsémre vagy szerencsétlenségemre – az életet is sokkal több oldaláról megismertem, mint az egy életen át a tanári katedrán ülő édesapám. Rájöttem: nincsenek „csúnya” szavak, csak trágár emberek! Az előbbieket magam sem szívesen és nem gyakran használom, de beismerem és elfogadom, hogy vannak élethelyzetek amikor igenis nagyon kifejezőek, néha talán a leghitelesebbek is ezek a szavak. A trágár embereket viszont kellemetlen és visszataszító alakoknak találom, elsősorban azért, mert végtelenül unalmasak. A trágárság legvisszataszítóbb formája a modoros értelmiségi áltrágárság, mely már valóban undorító. Sajnos, eléggé gyakori jelenség.

Nem rég, egy a tanárokat támogató budapesti diáktüntetésen egy bizonyos Pankotai Lili gimnazista szólalt föl. Őt sokan átkozzák, még többen védelmezik azóta. Szavaival országosan kiverte a biztosítékot! Tény, hogy nem beszélt szépen a kislány. Pontosabban szépen beszélt ő, mert szavai helyesek voltak és szívből jöttek, de a magyar tanügyet szisztematikusan elhanyagoló hatalom oldalán állók fülét végtelenül sértették a diáklány slam poetry-jében itt-ott előforduló úgynevezett csúnya szavak. Én is úgy találom, az előadó valóban túlzásba vitte a trágárság-arzenál használatát és ez nem is állt jól neki, de amit mondott a tanügy, a diákok és a tanárok helyzetéről, a jövőbeli kilátásokról, az teljes mértékben megállta a helyét. A kormánypártiak magukra vették az inget mi rájuk volt szabva és nagyon megharagudtak. Azt látom és hallom egyik-másik közéleti adásban, hogy a Lilikénél sokkal rutinosabban, mondhatni hivatásosan vagy életvitelszerűen trágár szerkesztő urak trágározzák őt le a leghangosabban. Nem féltékenységből nyilván, hiszen sok víznek le kell még folyni a Dunán, míg bárki is utolérheti e nemzeti bajnoko(ka)t a „nemes” műfajban. Ezek az urak ízekre szedik nemcsak a gimnazista szavait, de őt magát is, és volt olyan adás, ahol nyilvánosan két hatalmas pofont ajánlottak megfelelő kezelésként a számára. Amiről mélyen hallgatnak, az a gimnazista lány beszédének a lényege. Ezt elengedik a fülük mellett, azzal nem képesek vitába szállni. Ha a csúnya szavak használatáért szerintük két pofon jár, ugyan bizony hány pofonra gondolhatnak egy kritikus ember elhallgattatására? Eszükbe juttatom az uraknak: régi módszer, hosszú távon sosem vált be igazán. Nincsen annál ocsmányabb, mint mikor trágár ember veszi villájára, ítéli el mások trágárságát, ezzel ráadásul még nagyobb bűnbe esik, melynek neve képmutatás!

A trágárság a reménytelen eszköztelenség, a mérhetetlen szellemi elfásultság szimptómája. A trágárság öncélú szópufogtatás, és azért használ csúnya szavakat, mivel az előadó így akarja elérni, hogy odafigyeljenek rá. Elítélői ezzel gyorsan meg is vádolták a diáklányt és kéjjel elemzik e jelenséget, mely valóban létezik. Igen ám, de a nyilvánosság előtt egy indulatosan, de hitelesen felszólaló kamasz életkorára nagyon is jellemző elemeket felvonultató szereplési vágyát pont olyanok róják fel neki, akik ugyanúgy járnak el, mint ő, csak éppen sokkal előrehaladottabb életkorban, esetleg már a karrierjük végén.

Ha valaki egy kalapáccsal nagyot üt a hüvelykujjára, nagy valószínűséggel mond egy csúnyát. Két egymással összeakaszkodó, dühös ember sem virágnyelven fogja nézeteltérését lerendezni. Számtalan élethelyzet van, ahol egy-két csúnya szó spontánul elhangzik. Helyzete és embere válogatja, de nem ritka jelenség, hogy a szó elhangzása után használója megbánja tettét, esetleg bocsánatot is kér. Ez tehát mind nem trágárság. A trágárság egy rendszeres, előre megfontolt, nyilvánvaló szándék, hogy a körülöttünk lévő embereket, a világot mindenestül bemocskoljuk és lesüllyedt önmagunkhoz tegyük hasonlóvá. A trágárság nyelvi, sőt szellemi erőszak és úgy is kellene kezelni, mint minden a köz- vagy az egyén méltósága ellen irányuló orvtámadást: ha nem is szabadságvesztéssel, de életfogytiglani megvetéssel és kiközösítéssel. Mert a fiatalokat meg lehet és meg is kell arra tanítani, hogy az illetleneken kívül vannak még találó, ütőképes szavak, de a megrögzött, idős trágárokkal mit lehet kezdeni?

(Címlapképi illusztráció: Pexels)