Vagy inkább fel kell azt újra tenni? Ausztriában újra visszavezetnék az FFP2-es maszk viselését. Pontosabban mindenhova újra kiterjesztenék azt, hiszen a közszállításban eddig is kötelező volt annak viselése. Ismét Covid-hullámról beszélnek Ausztriában: naponta megint több, mint tízezer új esetet regisztrálnak és ismét húsz-harminc a halott.

Furcsa most megint a Covidról beszélni. A háború, az energiaválság és a közelgő tél, a megvadult, száguldó infláció, egyáltalán a mindennapi megélhetés az, ami az embereket foglalkoztatja mindenütt a világon, nem a koronavírus újabb kalandjai.

Én is átestem a tűzkeresztségen, úgyhogy magam is majdnem közömbös vagyok. A két Pfizer-oltással megtámogatott immunrendszerem kétszer adta meg magát a tüskés koronavírusnak. Egyszer az RMDSZ marosszentgyörgyi kongresszusán, hazai pályán szedtem össze a vírust, nagy valószínűséggel a gulyáságyúk körüli étkezés során. Sebaj! Megérte! Az étel nagyon finom volt. Másodszor Ausztriában, a Berghaus am Schneeberg menedékház vendéglőjében, a Hóhegyen. Ferenc József járt ide vadászni és halott feleségének, Sissinek itt szenteltek szecessziós kápolnát a császár jelenlétében, 1902-ben. Tizenhárom tagú asztaltársaságunk közül kilencen szedtük fel a kórt a legszebb alpesi környezetben. Jó arány, a vírus életrevalóságát dicséri, de mi sem voltuk restek: kirándultunk, ettünk-ittunk, és nem törődtünk a beste betolakodóval. Másodszor jobban megviselt ugyan a betegség – csakugyan rosszul voltam, semmit nem tudtam írni! –, de tény, hogy a kétszer tíznapos karantént alaposan kihasználtam, számtalan könyvet elolvastam, többek között felfedeztem Lénárd Sándort is magamnak. Ígérem, írok majd róla.

Közben Ausztriának is megjött az esze, vagy ha úgy vesszük, elment. Otthon, Erdélyben vagy az Anyaországban, természetesen már rég nem téma a Covid. Egy ideje az alpesi respublikában is, ahol élek, covidosan is lehet iskolába járni, vagy be a munkahelyre dolgozni. Akinek tünetei vannak, esetleg tényleg beteg, felhívja a családorvosát, és otthon maradhat betegszabadságon, de most már jóval kevesebb fizetésért. A karantén alatt a teljes fizetést állta a munkáltató. Lám csak, hogy én milyen szerencsés voltam, kétszer is!

Engem sem a koronavírus aggaszt, még akár fríssitőleg is hat rám, annyi más természetű, nagyon is aktuális és húsbavágó gazdasági, politikai baj mellett. Ami viszont tényleg meglep, ahogyan nap mint nap megtapasztalom, hogy a szigorúan szabálykövető, törvénytisztelő osztrákok is „fellázadnak”. Nem a Ringen hőzöngő vírustagadók és oltásellenesek időnkénti tiltakozásai jutnak eszembe most – megspékelve egy kis kötelező neonáci, illetve szélsőbalos, Antifa, hőbörgéssel –, hanem a társadalom szolid tagjainak a polgári engedetlenségére gondolok: a metróban kötelező lenne a maszkviselés, de az emberek közel fele már hónapok óta nem teszi fel azt. Furcsa észrevenni, hogy elsősorban nem a lobogó sörényű ífjú forradalmárok vagy a tetovált izompacsirták, de az elegáns hölgyek és urak, tisztességben és nyilvánvaló törvénytiszteletben megőszült nagymamák és nagypapák azok, akik maszk nélkül jönnek-mennek, utaznak a földalattiban – unokáikról nem is beszélve. Ha véletlenül megjelenik a „security”, rutinosan arcukra rántják a maszkot, de amint a hatóság emberei továbbálltak, éppen csak hogy fityiszt nem mutatnak utánuk. Tájainkon jól ismert magatartás ez, mondhatni nagy hagyománya van, de teljesen szokatlan viselkedés ez Ausztriában. Az elmúlt két év sok kapkodó szigorkodása Bécsben is meghozta gyümölcsét: az emberek nem hisznek már, és nem bíznak vakon és mereven a törvényben. Az emberek belefáradtak.

Nagy baj ez! Nem kellene a maszkot vagy bármi más bizonytalan kimenetelű intézkedést erőltetni. Mindenütt foszlik a társadalmak szövedéke, minden megváltoztathatatlannak tűnő eddigi érték átalakul. A jelek szerint vadvizekre tévedt az emberi civilizáció hajója. Csak valahogy zátonyra ne fussunk! Az optimisták állítják, hogy kell nekünk ez a próbatétel, hogy tespedtségünkből végre felrázzon. A pesszimisták komolyan hiszik: itt a világvége! Én a józan paraszti ésszel felvértezett számtalan gondolkodó sorához csatlakozom és azt sóhajtom: csak rosszabb ne legyen! Hozzáteszem azt is, amit ezek a gondolkodók már nem nagyon hangoztatnak: valamit tenni is kellene ennek érdekében. Tény, hogy nagyon nehéz megmondani, mit lehetne, mit kellene ebben a helyzetben tenni? Kérjük, ne hallgasson, de szóljon, akinek valami jó elképzelése van.

(Nyitókép forrása: Pexels)