Anyám mesélte, hogy 1940. szeptember 11-én az ő édesanyja is ott állt az ujjongó kolozsvári tömegben virággal a kezében. A második bécsi döntés értelmében, ezen a napon vonultak be Kolozsvárra a Magyar Királyi Honvédség csapatai. Élükön Horthy Miklós ugratta fehér lovát. Megkezdődött a kis magyar világ, vagyis a kis magyar pünkösdi királyság, persze ezt akkor még senki nem tudta, hogy a nagy öröm nagyon röviden, mindössze csak négy évig tart.

Amikor a honvédség szép rendezett sorokban végiggyalogolt-lovagolt Kolozsváron az őket ünneplő tömeg sorfala között, egy délceg magyar tiszt nagyanyámat, aki akkor még fiatalasszony volt, csúnyán leteremtette. Egy román jövevényszó miatt. Nem tudom mit mondhatott az öregasszony – bocsánat, akkor még csak fiatalasszony, sem anyám, sem nagynéném még meg sem voltak születve –, csak annyit tudok, hogy a tiszt ráförmedt, és egyetlen szóért lehordta: beszéljen szépen magyarul! Lehet, a kolozsvári fiatalasszony – amúgy aranyosgyéresi származás –, akiből aztán jóval később szikár-szigorú kolozsvári nagyanyám lett, esetleg azt mondta, miközben virágszirmot szórt a bevonuló hős bakákra, hogy „punga” vagy „borkány”? Esetleg kért egy pixet valakitől? Nem tudom.

Egyetlen félresikerült szóért csúnyán leteremtették szegényt, a Hitler később nagyon is sokba kerülő „jóindulatának” köszönhetően Erdélyt minden harc nélkül visszafoglaló hős daliák! A serkedő bajuszú csonkaországi hősöknek nyelvészetileg nyilván nem számított az a röpke húsz év Trianon és a második bécsi döntés között, és a tiszt dorgáló szavain keresztül az elalélt teljes magyar nemzet szemrehányása sújtott egy pillanatra nagyanyámra! A mélyen átélt örömünnep mosolya lefagyott arcáról, elsírta magát.

Punga vagy borkány? Én sem szeretem ezeket a csúnya szavakat! Nylonzacskó és befőttesüveg! Így kell ezt szépen mondani magyarul. De, ha már bejöttek, és magas lóról megleckéztettek, bőmelénnyel nyelvi tanácsokat osztogattak, csakugyan, egy pár év múlva hova lettek? Hány baka életét éri meg egy borkány? Hát egy befőttesüveg?

A hősök mind elszaladtak, de otthon maradt a „buta” nagyanyám, aki teljes életét a magyaroktól fokozatosan kiürülő Kolozsváron élte le. Hóstáti, Duna utcai szerény kis házát lebontották a 80-as években – hol volt akkor a büszke tiszt úr, hogy kivont karddal haragosan odaálljon a buldózer elé?! –, és bekényszerítették a blokknegyed – pardon, tömbháznegyed – egyik fűtetlen garzonjába. Egyik lányából történelemtanár, másikból – anyámból – magyar nyelv- és irodalomtanár lett a Horia úton, jeles minősítéssel. Lehet, a régi trauma miatt? Helyreütni a régi sérelmet, hibát: beszélne szépen magyarul a Trianon által meggyalázott, román világba vetett, ott túlélni kényszerülő és magyarul „rendesen” még beszélni sem tudó erdélyi magyar –  legalábbis valami hétokos kis magyarországi tisztecske véleménye szerint.

Ez itt a baj! Annak idején a komcsik, nemzetektől függetlenül, kölcsönös megértésből úgymond „nem avatkoztak egymás belügyeibe”, ezért évtizedekig nyugodtan rohadhattunk ahol voltunk, és még jó, ha emlékeinkből megéltünk. Aztán most, mikor végre megint levegőt lehet venni, máris ugratják a lovaikat, és ismét megmondják nekünk, mi a helyes és mi nem az, Erdélyben. Mi pedig tapsolunk és ujjonguk hozzá. Halleluja! Hozsánna nékik! Mátyáskirályosra veszik a figurát: úgy hoznak, hogy visznek is – mi pedig elkábulunk a mutatványtól. Ha pedig ismét, valamiért újra, és már megint nem sikerülne a mutatvány – a történelem ingatagabb minden asszonynál! –, sebaj, mi majd ismét tartjuk a hátunkat, de föltétlenül vigasztaljon, hogy ők majd helyettünk is keserű könnyeket sírnak.

Valamiért nagyon szeretjük a pünkösdi királyokat és a pünkösdi királyságokat! Mint a népmesékben. Biztosan, mert olyan pompásak és annyira szépek, milyen kár, hogy nem tartanak sokáig és gyorsan elillannak: hol volt, hol nem volt, az üveggyöngy-ajándékokon innen, az Óperencián túl... Jusson eszetekbe gyerekek: a Tündérkert a tündéreké!

Magdó István fotója