Nil admirari – biztat Horatius. Márpedig én csodálkozom. Azt mondják kormánykörökben, hogy Magyarországon vissza kellene a vármegyék és a főispánok intézményét állítani. Több, mint mondják, dolgoznak rajta. E nosztalgiadús megnevezések és államigazgatási formák felélesztése érdekében újabb alkotmánymódosítás benyújtására is szükség lesz. Vannak népek akik a himnuszukat váltogatják nagy gyakorisággal, mások az Alaptörvényüket módosítgatják, teszik-veszik állandóan. Egyik sem jó, egyik sem egészséges.

Vármegye, főispán?…  Van akinek jól, van akinek rosszul hangzanak ezek a tagadhatatlanul patinás, „történelemterhes” megnevezések. Én, Orbán Viktorral egyetértve, őt parafrazálva azt mondom: szép piros a paradicsom nem sárga, előre menjen Magyarország, ne hátra. Menjünk előre, honfitársaim, de ha már mindenképpen hátrafelé indulnánk, ne álljunk meg félúton! Én például a Hét Vezért és a Vérszerződést akarom! Az már igen! Azok aztán igazi férfiak és jó magyarok voltak!

Miért kell nekünk a vármegye meg a főispán? A „hivatalos” magyarázat szerint a magyar államigazgatás a rosszemlékű kommunizmus elé szeretne ezen szimbólumértékű, a régi szép (feudális) időkre emlékeztető megnevezések visszavezetésével visszakanyarodni. Nem hallgatok Horatiusra: csodálkozom! Én azt hittem, hogy több mint három évtizeddel a rendszerváltás után, Magyarországon a kommunizmus már jószerivel el van felejtve, le van tudva és már nem annyira nyomasztó az emléke, mint például a liberális rendszernek, mely ellen még ma is könyörtelenül hadakozni kell. Arról nem is beszélek, hogy hitem szerint a Kádár-féle gulyáskommunizmus sokkal kevesebb és felületesebb sebet hagyott hátra, mint például Ceaușescu kőkemény sztálinista rendszere, melynek áldásait magam is bőven megtapasztalhattam életem első két évtizedében, gyermekkorom többórás kenyér és hússoraitól kezdve egészen egyetemista koromig, mikor is temesvári gólyaévem leteltével rövid úton kicsaptak az egyetemről, mert nem voltam hajlandó a díszlépéshez igazodni, mellyel az akkori tömegek lojálisan tartották a rendszer által diktált irányt és ütemet. Ha valaki, én aztán utálom és gyűlölöm a kommunizmust, de ez még nem elég ok számomra arra, hogy a feudalizmus lehetősége felé forduljak, akár csak szimbolikus értelemben is, és magunknak a tekintetes vármegyéket és a méltóságos fősipán urakat visszakívánjam, habár ahogy én magamat ismerem, a nagyságos asszonyoknak biztos nagy hódolója lennék.

Komolyra fordítva a szót: van ma már mindenféle színű paradicsom, nemcsak sárga, de fekete és püspöklila is, de hagyjuk most a zöldségeket, és állapítsuk meg, hogy nekünk magyaroknak mindenképpen előre kellene menni, több okból is. Fontos tudatosítanunk, hogy mennyire hajlamosak vagyunk a történelemben élni, és mennyire nehezen szokunk le bizonyos mítoszokkal kapcsolatos függőségeinkről is. Minket a kortárs való világ problémái mintha kevésbé hoznának tűzbe, de a múlt gordiuszi csomóit annál lelkesebben bogozzuk. Minket sokkal jobban érdekel, hogy mi magunk mit hiszünk magunkról, mint az, hogy mások minket – szavaink, és főleg tetteink alapján – hogyan látnak. Ha tehetnénk, szívesen visszatáncolnánk néhány évszázadot, a kényelmes, dicső korokba, mikor még a térségben mi voltunk a tekintetes urak és nem kellett állandóan tanulnunk, alkalmazkodnunk és másokhoz igazodnunk.

Nem tehetjük, marad a valóság. Bárhogyan hívjuk is az intézményeket, bárhogyan szólítsuk is a köztisztviselőket, nem dicső csatákba kell vezessenek minket, de az elszabaduló infláció és a rohamosan gyengülő forint, a szomszédban zajló háború, a fokozódó nemzetközi zűrzavar, az energiaválság és az ismét fenyegető tömeges migráció rémeit kell(ene) merészen előrenézve, sőt előrelátva, és nem ósdi nevekre és módszerekre hátrakacsintgatva, megoldaniuk.

Nosztalgiázni nagyon kellemes, annál kényelmetlenebb viszont a Vörösmarty által megfogalmazott alapigazság: „Ábrándozás az élet megrontója”. Lám csak, Vörösmartyt idézve most magam sem előre, de hátraléptem-hátrapillantottam. Vállalom, mert ez az egyetlen egészséges visszatekintés! Kiürült, tartalmatlan nevek és formák kedvéért a múltba visszavágyni reménytelen, patetikus kísérlet, de hajdanvolt költőink, gondolkodóink, államférfiaink jó tanácsaiért a múltba vissza-visszajárni több, mint érdem: csakis ezért érdemes.

(Kép forrása: wikimedia)