Van alapvetően három rétege ennek az ukrajnai történetnek: a terepen zajló brutális katonai-technikai, a színfalak mögötti, mely a diplomácia és a lobbizás diszkrét oldalát sejteti, és a kifele exponált, kommunikációs glazúr. Ez utóbbit fogják tanítani mindenféle szakszemináriumokon, néhol már okítják is; a válságban való közlés kategóriában ennél frissebb és „hálásabb” példatárat aligha…

Maholnap második esztendejébe lép a II. világháborút követő periódus legnagyobb méretű európai fegyveres konfliktusa. Amelyet – mily érdekes és egyben perverz – már elnevezése jelentős szemantikai feszültségforrássá tesz. Mihelyt azt mondom, „különleges katonai művelet”, azzal a kommunikációs hadjáratban mintegy nyelvileg álcázom a háborús támadó szándékot (méreteiben kisebb, időben korlátolt akciónak tételezem, mint ahogyan a Kreml eredeti terveiben is szerepelt). Ha meg ukrán–orosz, vagy orosz–ukrán háborúként jelölöm (bár itt nem mindegy, melyik áll elébb), a kötőjel révén egymással egyenlőnek tekintem a küzdő feleket, beleértve az ellenségeskedés kirobban(t)ásának felelősségét is. Ha azt írom-mondom, hogy orosz invázió/agresszió Ukrajna ellen, a leginkább tényszerű megfogalmazással élek. (Azt még a legeltökéltebb putyinpártiak sem tagadhatják, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics utasítására tavaly február 24-én kora hajnalban lendültek támadásba az orosz csapatok.) Amennyiben az ukrajnai háború kifejezéssel élek, szintén közelebb kerülök a leírandó eseménysorozat lényegéhez, mintha továbbra is szpecoperacijaként tekintenék a helyzetre: egyrészt, mert a harci cselekmények több mint 90 százaléka ukrán területen zajlik, másfelől meg a konfliktus mérete és összetettsége indokolttá teszi a háború szó használatát. (Csak utalásszerűen a most zajló hadakozás amplitúdójára: a délszláv háború(k) több mint 140 ezer áldozatot követeltek, a menekültek tömege pedig meghaladta a milliót; ezt a „teljesítményt” már most hatványozottan lekörözte a tőlünk keletre tomboló őrület.)

Elemzők, kremlinológusok, de még pár elszánt sajtómunkás is alaposan megdolgozhatott 2023. február 21-én délelőtt: kiadós, majdnem kétórás évértékelőt tartott az Orosz Föderáció elnöke a parlamenti képviselőkből, főrangú csinovnyikokból, oligarchákból, tisztekből és frontot megjárt hadfiakból alkotott hallgatóság előtt. A beszéd önmagában, retorikai mutatványként nem fog bekerülni a best of válogatásokba, borúsabb pillanatában Putyin akár el is csaphatná a szövegíró(ka)t, de most nem szándékom elmerülni a szónoklattan klasszikus és modern változatainak ismérveiben. A beszéd arra mindenképp jó volt, hogy a nyugati tábor egyértelmű jelzést kapjon: felkészülhet a folytatásra – legalábbis középtávon be kell rendezkednie az egy éve tartó háborús folyamat további menedzselésére.

Az immár klasszikusnak tűnő elemeken kívül voltak a putyini beszédnek egészen meredek futamai is: a többi közt az ördöggel szövetkező, a diabolikus erőket is bevető ellen vokális kritikája. A túlzás, halmozás, a hiperbolák használata a rétorok eszköztárának bevett kellékei között szerepel. Az érzelmi ráhatás legalább olyan fontos, mint a gondosan glédába állított érvek. Ám itt az élet (vagy a halál) iróniája lépett közbe ennél az ördögös passzusnál: mert miután Putyin démoni dimenziókkal ruházta fel az ellenséget, hadserege a beszéd napján kipróbálta a Satan II nevű csapásmérő rakétát. Azon most ne akadjunk fel, hogy a különben sikertelen kísérlet tárgyát eredetileg RSz–28 Szarmatként tartják számon, és az ördögre utaló megnevezés nem egyéb, mint a NATO által használt kódnév.