Ledíszítjük a fát – mondja kisebbikem, de csak pár gömb kerül az asztalra: szakaszolt történet, amelyben a cica a folytonosság (hogy ne mondjam, állhatatosság). Gombóc ugyanis időnként még mindig megpofoz valami díszt, ha a közelébe kerülhet. A fa, amely nem lépked, de már állni is elunta kicsit, s ezért láthatóan eldőlni készül, zömök és arányos alakú, nem neheztel, amiért több mint egy hétig faképnél hagytuk – ez is milyen képzavaros, mint maga az ünnepből való kilépés. Illatozott itt magában, a szilvesztert is fegyelmezetten töltötte nélkülünk, de mintha kicsit tüskésebb lett volna, mikor csomagokkal és jó néhány kocsonyás-bejglis eredetű plusz dekával körítve január negyedikén beszuszogtunk a lakásba.

És elkezdődött az év, diktálta a ritmust, mindenre jutott idő és erő, csak a fára nem. Legutóbb vendégvárás közben villant be, hogy akkor le kéne szedni az angyalhajas csicsát, s elbattyogni a fenyővel a szeméttárolóig. De valahogy nem akaródzott annyira, maradt az egyre fásultabb tűlevelű, dacolva a helyhatósági szigorral, hogy itt a 15-ei dedlájn, addig bérmentve szállítják el.

Nem bíbelődők most a dolog ökovonzatával, hogy egyre trendibb valamilyen jelképes, minimál kontúros karácsonyi dekorációt bevezetni az évvégi kelléktárba: barna kartonos, nikkelezett vázas, natúrba hajló, lakk nélküli csiszolt léckeret, ilyesmiket látni, amint kiváltják a klasszikust. Mellőzöm tehát egyelőre ezt az ökovonzatot (melyről különben azt gondolom, hogy több azért, mint divatozás, most meg pláne, amikor szokásba jött, hogy rohamrendőri felvezetéssel nyitnak lignitbányát). Mert az illatát, hangulatát semmi nem pótolhatja. Talán ezért is a ragaszkodás, hogy legalább egy ágacska legyen, bármily csenevész, mert csak ennyire futja pénzből-erőből.

Most azért inkább előbb, mint utóbb, de bekövetkezik a fabontás. Nem lehet fokozni a halogatást, az ünnepek halandóságának ezt a félszegen kópés temporizálását. Hanyagságba oltott titkos enyhítési kísérlet. Elrakni – dobozokba rejteni a most frissen eltört gömbök pukkanásának emlékével. Régen az ágy fiába, most alagsori raktárba. Lehetőleg felcímkézve. A legfelső polcra.

A lassulás (amiben annyira bizakodtunk, hogy „namosttényleg”) alábbhagy, utolsó nyomai is felszívódnak, farsangra forduló ütemváltás motoszkál, mint a januárban feslő hóvirágok diszkrét, ám tagadhatatlan nyomulása: rekordot dönt a meleg, a levegőbe tavaszos illatokat csempész a szél, a megszeppent csepergés. Zippelt év lesz ez is: páratlanul sűrített intervallum. Mintha arra igyekezne, hogy minél elébb odaérkezzünk advent küszöbére, tuszkolna újabb csodavárásra, a sorozatos „háthamostok” beváltásának ígéretével incselkedve.

(Nyitókép forrása: Pixabay)