Folyamatában tekinteni dolgoknak alakulását nem egyszerű feladvány: felismerni az irányultságot, értékelni az épp kialakult állapotot, prognosztizálni, mivé fejlődik-torzul. A média a negyedik hatalmi tényező – felemás tétel ez, amire másfele kell keresni a választ, talán kevésbé Erdélyben. Ahol igazi telivér médiavállalkozásra magyar nyelvű sajtóberkekben nem volt az elmúlt harminc évben eklatáns példa. Lássuk be, napilapok szintjén az egykori megyei pártlapok vedlettek át versenyszférára esélyes orgánumokká. Az országos terjesztésűt is a hajdani Scânteia-házban hozták tető alá, a letűnt rendszerben kevésbé exponált szerkesztőségi tagok vezetőségi pozíciókba való lavírozásával. Ebbe a tájba hozott némi pezsgést, ha tetszik, új színt (és bizonyos fokig stílt) a Krónika. Ha valaki az időszak sajtótörténelmével foglalkozik, máris megírhatná disszertációját arról a két évtizedről; tanulságteljes, olykor fanyar mellékízű konklúziók halmaza, ami persze nem jelenti, hogy dolgozata egyben a sajtószereplő „leírása” is lenne. (Ugyanígy gyürkőzhet már neki a Transtelex-esetet is megírni majd valaki. Közös nevezőjük, hogy mindkettő – persze a maga módján – importéka a transzilván médiatérben.) A szakma írott sajtós szekciója valamikor a kilencvenes évek közepétől kezdve többször nekirugaszkodott, hogy egy terjesztővállalatot rakjon össze, mint amolyan a piacot tagoló és szervesítő keretet, de tudtommal ezek az ándungok valahol a lendület negyedénél ellankadtak: néztük egymást, hogy akkor ki mennyit tenne a közösbe, s ez milyen mértékben arányul a majdani profittal. Ebbe a sasolásba aztán belefájdult a szem, s maradtak a saját háztájon gründolt-eszkabált hálózatok, a „román” lapterjesztő cégek, meg az egyre bénább királyi posta.

Nem tudnám pontosan behatárolni kronológiailag, de bizonyos vagyok benne, egy adott pillanatban számot kellett vetni azzal, hogy tisztán gazdasági alapon nem lehet fenntartani egy gründolt kisebbségi médiaintézményt. Kell hozzá a „zakarat”, vagy a kiszámítható önkormányzati háttér, vagy minisztériumi apanázs, parlamenti határozat. Mifelénk nincsenek médiamogulok – legfeljebb magukat kiskirályoknak képzelő sajtóbárócskák, ispánfélék. És most kivételesen eltekintek attól a múltbamerengős passzustól, amely így kezdődik: Bezzeg a két világháború közötti viszonyok lehetővé tették…

Vissza fogunk szorulni, ezzel párhuzamosan meg- és túl kell élnünk a médiafogyasztási paradigmaváltást, amit lehet, hogy nem kívánt mértékben gyorsít fel ez a környékünkön dúló, rétegzett válság. És akkor mitévők legyünk: legyen kéznél a fekete öltöny és a kosztümke, hogy minden egyes bejelentésnél méltó módon álcázzuk a tehetetlenségünket – egy fekete keretben posztolt, pár szavas „gyászjelentés” már kiváltja a ceremóniát.

Mindeközben aligha lehet megspórolni, hogy ne keressünk mégis felelősöket (még amolyan fékezett habzású kárgazdákat), hogy akkor médiamendzsmentet lehetett volna tanulni szakmaként, és nem konjunkturális pótcselekvés gyanánt. Másrészt marad a nívónövekvés ígérete, hiszen a kevesebbek egyben a jobbak is lesznek, erre nincs garancia, ez inkább hipotézis. Tény, hogy hamarabb eltűnik a nyomtatott sajtó, egy, talán másfél ütemmel gyorsabban, mint az a generációs kategória, amelyiknek beépült a napjába, hogy kiveszi a postaládából a lapot, vagy kedvenc standjánál rövidke párbeszéd keretében veszi meg, s hozzá keresztrejtvényt, esetleg szezonális receptfüzetet.

A pályán maradás alapfeltételei valójában égöv- és rendszerfüggetlen adalékok: a receptet, mely szavatolja, hogy ne kozmáljon oda, de ne is habosodjon túlzottan el a sajtóportéka, igen, ezt kell(ene) minden szerkesztőségben kimunkálni. Majdhogynem naponta.    

Nyitókép: Pexels