Senki sem mondja már, hogy mennyivel lesz jobb, nincs ígérete az ívelésnek, de annál több az erőfeszítés, hogy minél eufémisztikusabb formában tétessenek közhírré a fokozódó gondok, a válság újabb örvénygyűrűi. Ebben a közegben vált slágerré a megfontoltságra, arányérzékre való hivatkozás: a legyünk szerényebbek és földi javainkkal felelősebben élők alapmotívuma. Amit eddig csak a zöldek harsogtak immár több évtizede, s amolyan rétegorientált (vagyis életidegen és belterjes) fakszninak gondoltunk, íme, most napiparanccsá lépett elő. Mindehhez volt egy világjárvánnyal körített felvezető, most meg ezek a háborús idők, bőven kiszabott repetaként.

Nincs értelme kézikönyvet írni a spórlásról… nem veszik meg, mert nincs mivel. Rendre megjelent viszont mindenféle kalkulus, hogy 5-10 százalékkal beljebb húzható az a jelképes nadrágszíj, minimális, de folytonos odafigyelés szükséges ehhez csupán. Nosza, mintha csak erre vártak volna a hivatalosnak titulált statisztikai kimutatások, átlagolás, számokkal-grafikonokkal való zsonglőrködés; amit viszont nem lehet eladni, nem csomagolható az az ellátó rendszerek csődje (diplomatikusan fogalmazva: fokozott kitettsége). Pedig inkább idejében beismerni a krízist, s keresni a kiutat, ez jobban kamatozik, mint a folytonos elkendőzés, a látszatintézkedések halmaza. Félszemmel a naptárra sandító döntnökök, hogy akkor a választások…

A kenyérnek megnőtt az ázsiója, pandémiában sütöttük serényen, sláger lett a nagyi receptje: ebben véltük felfedezni a függetlenség és a talpraesettség jelképét, nem volt semmi ösztönösen hagyománytisztelő, mindössze kevéske nosztalgiával leöntött mozdulatsor (többeknek nem volt gyerekszobája, de még többeknek nem volt sütőkemencéje). A régiek, akik épp csak a szüleink voltak, természetesnek tartották a gesztust, amivel a morzsát tenyérbe seperve az abroszról – „ügyeltek, hogy ne vésszen kárba az élet”. Szinte ugyanezzel a mozdulattal dugjuk vissza most a tegnapi kiflivéget a kenyeres ládába. Mi a „szerencsésebbek”, akik még megértük, hogy jegyre kaptuk a cipót, a sorállásban edződött neuronok tulajdonosai, az áramszünetek és a rezsón melegített fürdővizekben lubickoló emlékek gazdái. Van ebben a hunyorításban, a kis magunk bátorítása mellett jó adag keserűség. A sorrendet nem kell diktálni, önmagát alakítja: előbb a szolgáltatások, majd a ruházkodás, végül az (szerényebbre fogott) étek. A világon egyes adatok szerint valamivel több mint 860 millió ember szenved alultápláltságban. Ugyanabban az összesítésben ennél az adatnál csak mintegy negyven millióval kevesebb a túlsúlyosak száma.

(Kép forrása: pexels.com)