Megkésett és elégtelen – nyilván nem díjaznák, ha ennyivel be kellene érni cikk gyanánt a hazai nyugdíjdosszié körüli kavargásokról és kavarásokról. Mert ez a jelmondatszerű, sűrített megfogalmazás, bár a lényegi jegyeket igencsak tükrözi, némi kifejtésre szorul. Meg lehetne közelíteni a történetet a cinikus és meddő politikai kommunikáció felől is: arról cikkezve például, miként licitált egymásra a három kormánypárt, amikor a nyugdíjemelésről volt szó, hogyan röpködtek a százalékok, az ígéretek, a mindenféle fogadkozások, a sejtetések, hogy épp a partner nyakassága miatt nem lehet annyit enyhíteni a sanyarú sorson. Intenzitásában és terjedelmében ez a diskurzus olyan határokat feszegetett, ami a téma iránt érdeklődést mutató „kedvezményezettek” egyre fokozódó hitetlenkedését és a szakpolitikai lépések hiteltelenítését egyaránt hozta. Túl azon, hogy az egyik fél eredetileg nem osztogatni akart, hanem adóengedményekben gondolkodott, a másik meg (hiszen szociáldemokrata vétetésű tradíció) a klasszikus segélyezésben látja a megoldást, szóval a doktrináris eltéréseken túl, ha lennének ilyenek, egyik párt sem gondolta át a nyugdíjasok – egyesek szerint az inaktív zóna – helyzetét, az ebből fakadó lehetőségeket a kérdés proaktív megközelítéséhez. Pedig középtávon ez lesz a nyerő képlet, a demográfiai valóság erre ösztönöz, idővel pedig kötelez. A hazai lakosság korfája kegyetlen valót vetít elénk: a rendszer (biztosító, egészségügyi ellátó, szociális támogatásokat nyújtó) összeroppan a dekrétes (1966-67-es születésű) nemzedéknek a meló piacáról való kilépésével. Ezt lehet maszkírozni, elhallgatni, cáfolni aligha. Eljő tehát a pillanat, amikor összeroppan, végképp egyensúlyát veszti a struktúra, magyarán annyira sok „kedvezményezett” lesz egyből, miközben a fenntartók, a nettó befizetők száma-aránya nagyjából változatlan, hogy mindössze csekélyke józan belátás kell a kudarc felismeréséhez.

Számos (rész)megoldás kínálja magát, a fokozatosan kitolt nyugdíjkorhatár az egyik legkézenfekvőbb, de csak korlátozott mértékben. Ezt egészíthetné ki további – eddig halogatott, vagy még át sem gondolt – intézkedések sora: a nyugdíj és a fizetés „kibékítése” azoknak, akik még vállalnák a teljes „normát”, a részmunkaidős státus tisztázása, a szezonális vagy alkalmi munkalehetőség biztosítása, az önkéntességet stimuláló törvénykezés.

A témához bizonyos fokig kötődik, ahogyan a negyven, de inkább ötven fölötti munkaerő megítélése alakult az utóbbi években: bónuszokban és bérfejlesztésben ezt a kategóriát már nem kell annyira stimulálni, elérte teljesítőképessége határát, kár bele a továbbképzés, és hát egyre nagyobb a valószínűsége, hogy gyarapodnak az egészségi okok miatti kihagyások. Első kézből származó infó szerint a hazai, közpénzből fenntartott intézményben ugyanígy vélekednek, mint a világcég németországi leányvállalatánál. Azzal az eltéréssel, hogy ez utóbbinál inkább fizetnek három évnyi végkielégítést, mert még így is olcsóbb a munkatárs, mint a feltörekvő utánpótlásra költött összegek. Közben meg látom, hogy a szakmailag leggyengébb hazai hírfluxus is idézi (négy napos késéssel) azt a felmérést, amelyből kiderül, hogy Románia a tizenkettedik helyen áll abban az ötven államot felsoroló táblázatban, ahol érdemes a nyugdíjasoknak megállapodni. Vagyis a külföldi, nyugalomba vonult munkaerő előnyös közegben morzsolhatja el maradék esztendőit mifelénk. Arról még nem láttam tanulmányt, hogy a mi nyugdíjasaink vajon hol tudnának gondtalanul, méltó módon pályát zárni.

Most ott állunk éppen, hogy a munkaügyi miniszter ígéri: kiköszörülik a hibákat. Jövőre, addig is az inflációhoz igazítják a nyugdíjakat. A valós pénzhígulás és a közölt szándék közötti arányeltolódás annyira szembeötlő, hogy két dologra lehet ebből következtetni: az illetékes kormányzati szereplők nem ismerik a nyelvet, amin kommunikálnak, nem uralják a fogalmakat, vagy pedig tudják, miről van szó, és éppen ezért csomagolják a portékát. Mint újságpapírba a fagyott halat a nyolcvanas évek végén. A fej és farok kilóg, de legalább nem kell attól tartani, hogy a központi vagy megyei pártlap első oldala méltatlan újrahasznosításra lelt.       

Kép forrása: pexels.com