Legalább két bizonyossággal számolhatunk 2023-ra vonatkozóan: melegebb lesz – pontosabban folytatódik a kilencéves trend, miszerint a globális átlaghőmérséklet továbbra is legalább egy Celsius fokkal magasabb lesz, mint a preindusztriális időszakban, vagyis az 1850–1900 közötti években mért értékekhez képest, és nem lesz szökőév, mert arra még várni kell egy esztendőt. Melegünk lesz továbbá egyébtől is: a számlaláz, ha felmegy, azt kormányzati borogatással, a tartalékok felélésével, családi büdzsé átszervezésével (plusz melóval kevert szerényebb költekezési számoszlop) részben kezelhetőnek véljük. (M)elegünk lesz a háborúból végképp, ha eddig nem telítődtünk volna a tőlünk keletre dúló fegyveres konfliktus mindennemű – gyakran közvetett és alig sejtett – következményeitől. Helyenként-időnként továbbra is tartja magát az a diskurzus, amely a kimaradás mellett agitál: csakhogy e változat egyre inkább a hitelét vesztő kommunikációs erőfeszítés kategóriájába sorolható, mert világunk túlzottan (mondhatni vészesen) összefüggő közeg, ettől eltekinteni lehet ugyan, de így csak a szemlélődés skizoid jellegét izmosítjuk.

Elég csak a múlt szerdai napra pillantani: Zelenszkij Washingtonban, Medvegyev Pekingben. Putyin meg beígér mindent is a hadseregnek, csak hogy elérjék a szpécopérácijá végső, és továbbra is változatlan céljait. És újra utalás tétetik a nukleáris arzenálra. Másodlagos immár, hogy 300 nap alatt ennek a valóban különleges hadműveletnek az indoklása és célkitűzései igen dinamikusan változtak. A szóvivői csatornák lakonikus megfogalmazásaiban azt sem lehetett tudni, hogy a Kreml most éppen mit tart aktuális célnak: a „felszabadítást”, a nácitlanítást, a Nyugat legyűrését általában… A háború komplex folyamat, és ennek szerves része az infóhadviselés, amelynek intenzitása, hangneme, az üzenetek hangsúlyai változhatnak, csak nem éppen ennyire rapszodikusan, mint az orosz hadipropaganda esetében. Nem kell ahhoz valamely félnek drukkolni, hogy észleljük: Moszkva az eddigi „eredményeket” figyelembe véve vesztésre áll a kommunikációs térfélen, és a valós, frontbeli terepen sem dicsekedhet tételes vívmányokkal. Hacsak esetleg a kínkeservesen megszerzendő Bahmutot nem kiáltják ki harsány győzelemnek. Túlfelől, a naponta frissülő ukrán jelentéseket is visszafogottan kezelve, ha az általuk közölt majdnem 100 ezres orosz emberveszteségből visszaveszünk, alaposan és valósabb becslésként a 60 ezres áldozatmennyiséggel operálunk, akkor is megáll a kurzor kicsit: egy Torda vagy Sepsiszentgyörgy bőven beleférne. Mintha a két város valamelyikét leradíroznák a térképről!

És lehetne itt az adatokat sorolni: a menekültek millióit, a polgári áldozatokat és sebesülteket, eltűnteket vagy „áttelepített” lakosságot, a rombolás „technikai” méreteit összegezni, ahhoz, hogy ennek a háborúnak a léptékeit legalább megsaccolhassuk. Ettől még nem biztos, hogy érzékelni tudjuk a rombolás középtávú és tágabb perspektívájú következményeit/kihatásait.

Még valamit hoz a tíz nap múlva beköszönő esztendő: a 2024-es választási évre való rákészülést. Változatos hevességű politikai előcsatározásokat és helyezkedéseket. Az Egyesült Államokban, Oroszhonban, uniós szinten, itthoni pályán. Ha valaki rám kérdezne az utcasarkon, hogy egyetlen szóval jellemezzem ezt a párosan is páratlan évet, a 22-est, a csökkenést mondanám elsőre: a bizalom, a bizakodás, az empátia és a józan döntések ázsiójának visszaszorulását. (Ráadásként itt van még ez hamarosan számszerűsített demográfiai zsugorodás is.) És a reményét, hogy ebből az állapotból épkézláb emberiségként partra evickélünk majd. Roncsolt lélekkel, de talán még használható elmével.

(Nyitókép: Pixabay)