A covid-rendelkezések lazítása és az erkölcsrendőrség felszámolása (átszervezése) – két olyan gesztus, ami a magabiztosságát féltő hatalom döntése: amikor még nem billen, de elmozdul valami… majdhogynem végérvényesen. Ennél finomabb – és persze perverzebb – eljárást tapasztaltunk, amikor a kínai és iráni példa mellett a putyini rezsim is enyhített sorozási rendelkezésein. Részletekre odafigyelve, arányokra ügyelve, nehogy az alaphelyzet jelentős átértelmezését olvassák ki egyesek az ukázhoz utólag csatolt pontosításból. Decembert írunk, és ilyenkor a hazai történéseinkre is reflektálva újra előkívánkozik az elhíresült erkélyjelenet; amint a korszakalkotó diktátor 200 lejes minimálbér-emelést, a minimálnyugdíj 100 lejes növelését ígérte. Ez a 9 perc 35 másodpercnél abbaszakadt szpícs viszont már lekéste a történéseket, sőt magát a történelmet is. Azóta tucatnyi változatban jelentek meg a bezzegelős kommentek, hogy ha Ceaușescu tényleg annyira szemfüles, belazít kicsit, s ellettünk volna a vértelen, lusta átmenettel. Így meg áldozatos, de ütemét vesztett, félresikerült tranzíciót porciózott ki Tükhé, vagy mert jórészt neolatin közegben evezünk: maga Fortuna.

A hatalom megtartására megannyi technika szolgál, az eszköztárban turkáló-dúskáló politikai aktorok akár innovatív módon keverhetnek hatékony koktélokat. Olyan egyveleget, ami például populista alaphangú, ám mindegyre kikacsint a maga nevelte és szelektálta elit felé. Ami megosztja ugyan az ellenzéket, de nem zárja le a majdani (kényszer)koalíciók lehetőségét. Ami bölcsességet sejtet a térfél (ideiglenes és részleges) átengedésével, miközben nem egyéb, mint egyszerű és gyors időnyerés. Mekkorát nyerhetett volna Ion Iliescu, ha nem görcsös-nevetségesen hiúsítja meg úgymond hatóságilag Mihály király első hazajöveteli szándékait, hanem határozott eleganciával „elnézi”, hogy az exuralkodó meglátogatja például szülei sírhelyét.

Korunk despotáinak, de felvilágosodott döntnökeinek is számolniuk kell a lojalitás árfolyamának hektikus jellegével. A bónuszok és zsarolások finomhangolt együttese, a hatalom gyakorlásába való kooptálás feltételei szinte úgy változnak, mint a trendszetter divatházak idényre szabott vonalvezetése vagy színskálája. Korántsem biztos, hogy az önkéntes–ifjúsági akarnok–helyi tanácsos–megyei almufti–parlamenti képviselő-pályaív a menő mostanában.

Ha emberünk eléggé okos, és hozzá kellőképpen dörzsölt, mindig lesz a hatalomnak, a döntési előjognak egy delegálható hányada, az is változó mértékben megjelenített rész. Sáfárkodni, varizsálni lehet vele, kiporciózni és újraosztani, egyszóval éreztetni – és ami a legfőbb: elhitetni –, hogy csakis rajtad, a hatalom birtokosán múlik, mennyit utalsz át, ismétlem pillanatnyilag és célirányosan, hogy a gépezet működőképes legyen, vagy éppen előbbre jusson.

A feljutás dinamikája nálunk egy ideje az érdemdús polgármester/önkormányzati elöljáró–sikeres országos vezető dualizmusát sejteti. Băsescu és Iohannis esete legalábbis erre utal. (Bolojan emlegetése újabban, vagy akár az Antal Árpádé…). Ez viszont egyáltalán nem zárja ki, hogy egyetemi körökből, vállalkozói szférából ne lehetne közéleti porondra belépni. Vagy külföldről visszajönni (a volt bolgár cár, Donald Tusk, Maia Sandu). 

Játszma az egész: tétekre menő, és itt nem a játékszenvedély rabjairól vagy a konjunktúralovagok sekélyességéről érdemes bővebben elgondolkodni. Inkább arról, hogy a profik és a profitálók közti különbséget többnyire csak akkor észlelni, ha új asztalhoz ülnek, és friss pakliból facsaróúj krupié osztja a lapokat.

(Nyitóképi illusztráció: Wikipedia)