Amit a plajbász és a cellulóz elbír: a katari fociviadal megint sűrűbbé tette ezt a kifejezést, miszerint már tudni véltük, biztosra vettük, ha valami nagyon nagy dolog nem jön közbe, akkor… szóval, hogy egy-egy mérkőzés kimenetele aligha volt kérdéses. Még akkor is, ha a simának tartott sikersztori időközben többször is megbicsaklik. Soktényezős kalkulus és jó adag szakmai tapasztalat áll az ilyen mirelit-szentenciák mögött. Még azt is beleszámítják egyes képletgyártók, hogy egy-egy csapat rendszerint hullámzó teljesítményt nyújt a torna során. A sérüléseket, fertőzéseket, öltözőbeli civakodásokat is valamilyen valószínűség-koefficiensként építik be az adathalmazba, melyből kivonják, pontosabban levonják a tippmesterek által is bizonyos mértékig jóváhagyott konzekvenciát.

Talán ezért is lep meg hatványozottan a bravúr és a hihetetlen határán egyensúlyozó kivétel, mikor a maga előrelátható (kiszámítható?!) medrében zajló mérkőzés második felében mintha valaki készakarva összezavarta volna az ellenfelekről, a taktikákról, szakmai háttérről, formaidőzítésről szóló – egyébként többnyire hasznos és érvényes – tudást. És a pillanatnyi döbbenet után sorjáznak a harsányabbnál sziporkázóbb jelzőkbe bugyolált ömlengések az esélyesek önhittségéről, az outsider bátorságáról és találékonyságáról, jobb esetben mindkettőről. Mintha az eseményre kirendelt sajtó csak erre várna: piedesztálról letaszítani az ikonokat, és új, frissen babérozott futballhéroszokat felmutatni. Egyoldalú és elnagyolt lenne a szakmát ennyivel letudni, főleg, hogy a foci fokozott profizálódásával a róla szóló diskurzus is csiszolódott, de mondhatnám a lelátóról kommentáló szakújságíró habitusa is javában változott. Már ahol: a román tévéközvetítéseket végigdumáló kollégák némelyikén érződik az igyekezet, hogy egy négyévente sorra kerülő seregszemléhez méltó szövegre törekszenek, de bőven akad olyan, aki az esztendők óta kialakult és megkövesedett kelléktárból ráncigálja elő rendre a nyelvileg-szemantikailag már bevett fordulatokat. Hozza tehát a formáját, papír szerint.

Azért sem éri meg túlzottan a fősodorra hagyatkozni, mert ettől a részletekben rejlő újdonság, váratlan fordulat sikkad el, s egyben az esélye annak, hogy árnyalt, kérdéseket és nyílt, vagyis hát dinamikus, kételyeket generáló szemlélet kerekedjen felül. Meredek ugrással valahogy így járt az ukrajnai agressziót értékelő szakmabeliek nem kis hányada. Majdnem tíz hónapra a támadás megindítása után egyesek hajlandóak nyilvánosan is beismerni, hogy a papírforma szerint értékelték Moszkva katonai sikereinek esélyeit. És nem azért, mert nem állt rendelkezésükre elegendő részinfó. Elvégre ezek birtokában figyelmeztettek az év elején az elkerülhetetlen konfliktusra. A politikum meg – a maga papírformájában bízva – negligálta az intést. Illetve itt is árnyalni kényszerülök: egyes döntési körök nem vették kellő figyelembe, mások meg épphogy akként kezelték, és mégis… Volt tehát elegendő arra utaló jel, az orosz haderő (fél)kudarcát mégsem jósolta meg senki. Ismétlem, nem az adatok elégtelensége, vagy minősége miatt, inkább a szűrés, összevetés, egymáshoz illesztés és a képleten belüli súlyozás – vélhetően a hírszerzésnek ebben az infóértékelő és értékesítő szakaszában csúszhattak be a tévedések.

A napokban láttam (újra) egy második világháborús filmet az amerikaiak csendes-óceáni haditetteiről. Látványos csatajelenetek, jól adagolt drámai feszültség, ritmusos cselekményvezetés, korrekt szereposztás, egyszóval minden a papírforma szerinti színvonalas újperencián túli produkcióhoz. Engem mégis az fogott meg, hogy a Pearl Harbor elleni támadást „benéző” (sportsajtós szakszó, amikor a játékvezető nem vesz észre egy egyértelmű szabálytalanságot, rendellenességet) hírszerző főnököt nem csapják el, hanem azt nézi frissen kinevezett felettese, hogy mennyire elhivatott, és eddig azelőtt milyen eredményeket ért el. A sztori persze úgy kerek (és eladhatóan amerikai), hogy másodjára emberünk hozza a formáját (még ha nem is egyben a papírét), meglepő és a győzelemhez hasznos pontossággal fejti meg a japán csapatmozgások koordinátáit.

Mindezek függvényében talán érthető, miért tartózkodom egyre inkább a papírforma diktálta zajlásoktól, történésektől és igazolok át a ius dubitandi híveinek csapatába. Még a félidős szünetek előtt.