Hogy mégis hang fennakad, mondat megtörik, s az ikonikus Kusturica- film (Macskajaj, avagy Fekete macska, fehér kandúr) szintén klasszikusból átvett idézete nem folytatódik, annak oka van. Több is. Ahhoz, hogy a bjútiful frendsippet is nyugodt lélekkel kanyarítsuk a végére, ha román–magyar kétoldalú államközi kapcsolatokról beszélünk, néhány feltételnek teljesülnie kell vagy…, hogy stílben is diplomatikusabb és reménykeltőbb legyek: a tényleges kibontakozás valós előfeltételeinek kell körvonalazódniuk. Előre szólok azoknak, akik esetleg – okkal – mordulnak fel a már megint és mégis zsörtölődő álláspontom miatt, hogy nekem már az se jó, ha úgy végződik egy bukaresti vizit, hogy közös sajtótájékoztatón ígér, bizakodik és egymásnak bókol a két főkülügyér: a mienk és a mienk. Ilyen ez, ha kettős állampolgárként helyzetbe kerül az ember (aki most nem én lennék): drukkolni hogyan tudjon egy román–magyar válogatott mérkőzésen.

Félretéve a sportszerűséget, és az eredeti szándék kerékvájatába visszazökkenve, jó lesz listázni az eredményeket konkrétan, de a leltár csak kontextusba helyezve értelmezhető: közegét a bilaterális viszonyrendszer utóbbi húsz évének kronológiája, s az abban fellelhető dinamika képezi. Amióta 2002. november 29-én aláírták a stratégiai egyezményt a felek. Mire volt elég a két évtized, a négy ötéves terv, ez a majdnem 7300 nap. Mert a tényleges, tartós bizalmat percről percre nem lehet építeni. Pedig valójában így kellene. Ehelyett voltak ebben a diplomáciatörténeti időszakban kiadós hatásszünetek. Alig elhanyagolható cezúrák. Üzengetések, látszatgesztusok. Tangó és rumba. Valcer. Aprócska szédületek, majdhogynem félfordulatok.

Legalább két olvasata lehet a válasznak: ágazati protokollumok és egyezmények sora, határátkelők, külképviseletek megnyitása, kulturális együttműködés, környezet- és katasztrófavédelmi kooperáció, határmenti regionális fejlesztések, a kereskedelmi fluxusok egyre biztatóbb (de a lehetőségektől elmaradó, és a román fél számára stabilan deficites) mérlege. Ezek szerint a jószomszédi kapcsolat akár példaértékűnek is tűnhet.

A másik értelmezési regiszter szerint sok az elvarratlan szál, továbbra sincs olyan bizalmi indexet rögzítő és azt növelő garanciaköteg, amely jól szakaszolhatóan tervezhető ívet biztosítana a kétoldalú viszony perspektíváinak. Az Aurescu által a bukaresti sajtótájékoztatón is hivatkozott – Năstase és Medgyessy által szignózott – stratégiai partnerségi nyilatkozat harmadik, kisebbségekre vonatkozó fejezete (egyébként is soft) vállalásainak hat pontjából jószerivel csak az ötödik, a kulturális, oktatási és civil együttműködésre vonatkozó teljesült aránylag megnyugtató módon (bár a kolozsvári magyar kulturális központ több éve tartó sagája ebben a vonatkozásban is felvet kételyeket). A román diplomácia vezetője talán ezért is hangsúlyozta volna, hogy valós stratégiai partnerségre törekszenek? Aligha valószínű, hogy Bogdan Aurescut ezek a hiányérzetek ténylegesen nyomasztanák. Az államközi kapcsolatok alakulásában fontos, úgynevezett híd szerepet vállaló kisebbségek, jelesül az RMDSZ sokszor csak pallóként, de volt úgy is, hogy mindössze gázlóként működött, ahol leginkább átjuthattunk egymáshoz, üzenetekkel, szándékkal anélkül, hogy belefulladnánk… a felhabzó jóakaratba.

Lenne még egy közelítési javaslat e kérdéskör értékeléséhez: a magyar szereplő szomszédságpolitikájának mértékrendszere. Az osztrák, a szlovák, a szlovén és a szerb reláció dinamikájával és hozadékaival összevetni a magyar–román kapcsolat hatékonyságát úgy, hogy percig se tévesszük szem elől – Romániában él a legnagyobb magyar kisebbség, amelyről a nemsokára záruló népszámlálás vélhetően kideríti, hogy legalább 100 ezer fővel nagyobb közösséget alkot, mint a többi peremország magyarsága összesen. Bizonyos értelemben idevág az a geopolitikai szemszögből nem közömbös pillanat, amikor több ízben is informálisan felvetődött a vénégyek véötökké való bővítése, de amire maga Klaus Iohannis is utal 2019 őszén megjelent könyvében (EU.RO. Un dialog deschis despre Europa). Az elnök úgy emlékszik vissza erre az epizódra, mint olyan lehetőségre, amelyet alaposan mérlegelt, majd úgy vélte, a visegrádi csoporthoz való csatlakozás akkor nem szolgálta volna kellőképpen Bukarest érdekeit.

Leszámítva a magyar hivatalosságok tusványosi diskurzusára vonatkozó, ám jó érzékkel elhelyezett intést, Aurescu miniszter úr bizakodó hangneme optimizmust sugall. De legalábbis elégedettséget: nem ígért túl sokat, azt se nagyon számon kérhető formában, és például sikerült a román gazdasági érdekeket szolgáló román–magyar kereskedelmi kamara őszi budapesti megnyitását elérnie Szijjártó Péternél. Ugyanakkor a magyar fél megígérte, hogy a magyarországi románok oktatási és kulturális gondjainak egy részét orvosolni fogják, amennyiben jól értettem az utalásokat, ezentúl jelentős normatív támogatással jobb minőségű oktatási és művelődési lehetőséghez jut az Ártándtól nyugatra élő román közösség, amelyet a magyar hatóságok odafigyelése megóv majd attól, hogy környezetükben felvirágozzon az etnobiznisz, vagyis hogy állami támogatások-pályázatok fejében olyanok is románnak vallják magukat, akik nem azok. Gyakoribbak lesznek az egyes tárcavezetők találkozói, de a 2005–2008 közötti közös kormányülések „hagyományát” nem fogják újraéleszteni. Év végén újra ülésezni fog a kisebbségi vegyesbizottság, mely testület igencsak akadozva, inkább topogva, mint lépegetve ténykedik az alapszerződés, a stratégiai egyezmény, és egyéb, a két fél által ratifikált nemzetközi dokumentum idevágó rendelkezéseinek-ajánlásainak „maradéktalan” érvényesítéséért.

A Casablanca forgatása, a korabeli feljegyzések szerint eléggé kaotikus volt, Kertész Mihály rendező, akkor már Michael Curtizként naponta alakított a szcenárión, a forgatás kezdetekor, közben, de még a finisben sem tudta senki, miként végződik a film. Talán nem véletlen, hogy a zárójelenetben ködös reptéri háttér szolgáltatja a díszletet Humphrey Bogart szavaihoz…

(Nyitókép forrása: mae.ro)