Nem túl nagy, hón alá csapható dobozra került a címke, ez a figyelmeztető cetli a törékenységről. Összemadzagolt, beszkoccsozott, göngyölt, pakolt, gyömöszölt 15 évünk szerte a lakásban… Hont foglalni készülő, bevetésre szánt csapatok hátterében nézhet ki így a díszlet: a tervezettség és az impró majd minden mozdulatba beleférkőzik, és meg is fér egymással. Szelekciós gyakorlatok flash-szerűen, döntés döntés hátán – mi megy, mi marad, van, ami még billeg, bár érezhető, hogy majd legközelebb elválik ez is.

Családi ereklyék, dédapai korból valahogy idemenekített relikviák, soknak nincs is saját méretre szabott története, datálása. Tárgyak, megszoktuk, hogy vigyázni kell rájuk, ezt láttuk odahaza, amikor nem volt szabad hozzájuk nyúlni, vagy ha igen, csakis szoros felnőtti asszisztencia mellett; és rém ritkán. Hogy logisztika lenne csupán, csomagolástechnika, temporizálás, meg valami térkihasználós készség, amit mértanból nem tanítottak, amikor a trapézt elfordították az egyik szára mentén. Körbe-körbe, hogy aztán számigáljuk a térfogatát, meg a felületét. A testnek, mi így létrejött-forma.

Most bezzeg szabvány hasábokat gyártunk, alig van formabontó alakzat. Persze a manzárd, a csapott tetős és srégen ereszkedő plafonjával. Meg terasz is lesz hozzá, erdőre tekintős. Barátnőnk, ki évtizedek óta Ártándtól nyugatra költözött, mondta a minap, hogy az olyan ingatlanokat, ahol a lakás előtt falatka gyep is van – nyilván aranyárban – így hirdetik az ügynökségek, hogy „kertkapcsolattal”. Szemérmesen és visszafogottan, mert azért kertet mégsem hazudhatnak oda, ahol az nincs. A teraszunk ezek szerint erdőkapcsolatos: légvonalban úgy két és fél kilométerre van a Hója hátsó, nyugati sávja.

Mit bír el a pincétől padlásig széttagolt térben az emlékezet? Miért ragaszkodunk a zöld-fehér kombós konyhaszekrényhez, amelynek használóját kétszer ha láttad, de leginkább archív fotókon, amelyek hátteréből rendszerint kimaradt a szekrény, mint díszítőelem. Nagyapám úgy négy-öt évesen két testvére és szülei karéjában, valamikor kilencszáztíz körül – egy tordai fotográfus szalonjában (Jánossy és Botár fényképészete), majd egy másik felvételen, immár kackiás bajszos félmosollyal, ifjú dalárdisták koszorújában. Pakolni hatékonyan és logikusan. Legalább négy háztartás holmija, mi itt egy tégelyben mégsem keveredik egyenmasszává. Rétegek: jól kiszáradt, újracsiszolt-lakkozott cseresznye, márvány és préseltlemez, az átlagosnál centivel jobb fajtából. Damaszt és szőttes, selymek, leginkább szalagnyi adagokban. Egy pápaszem, rézkeretes, törött bal lencsével. Falióra, hátulján tintás felirattal, datálva, talpas petróleumlámpa – art nouveau-díszítésű, kellő porpermet a karimáján. Csecsék, becsülhetetlen kacatok, sejtelmes fragmentumok, töredékes folytonosság. Vagy folyton csak töredezett összkép. Mikor mi. Most épp átmenet. Nem kell ragaszkodni – pedig sztorijuk van, kire is hagyhatnák másra. A srófolt alázat és a görcsös bírhatnámság között, pont fix félúton. Mert tartozol ennyivel, mondják… de közben a legó többet számít, így hézagosan is. Meg a régen (hat év, az már játszik?) elunt plüssállatkák. Rajzok, alaposan kimunkáltak és praclipacák. Hogy legyen mit megmutatni majd az unokáknak. Ha lesznek. Ha lesz idő rá. Ha kíváncsiak lennének, netánha. 

A falakat úgysem viszed, a gyertyánt se az udvarról. Ott, arrébb már kinőtt egy újabb diófa, a régi portán elöl. Nem bántja az új tulaj, neki csak a négyzetméterért érdekes a telek. Meg hogy központi. „A fa a beton halála” – mondta volt a szomszéd, ki rokon is egyben. A kiskertet takarítottuk épp a ház előtt, és a járda repedéséből egy nyúlánk csemete-kezdet merészkedett függőlegben. Ő meg átjött köszönni, kicsit megszakérteni a városiak ügyködését. Már nincs köztünk. Fa még igen… és beton, egyre több beton.

Erdő mellé költözni mostanában luxus, újfajta hepp, múló fakszni. Most még nóvum, középtávon rutinná szelídül a kisétálás. Egyelőre a komódok tartalma s a szekrénybendők… Nincs gléda, és a kronológia nem szervesít. Határidő, ha van is, laza, képlékeny, lustaságra ingerlő. Ne sokat, és mégiscsak valami rendszer szerint. Hogy emelni lehessen, hogy könnyebben. Meg vigyázva. Hisz törékeny, mint túlérett glória, melyet ha érint Notosz szele…

(Kép forrása: s.cdnmpro.com)