Természetes, emberi dolog, hogy egy mérkőzésen – főleg ha világbajnokság meg foci, sőt tétmeccs – feszültségek halmozódnak. Pályán, lelátón, sajtóberkekben, és stadionon kívül. A módfeletti eufória tömeges megélése gyakran fura helyzeteket teremt: ünneplés közben bekövetkezett bokaficam, alkoholmérgezés, hasonlók. De a frusztráció is kitüremkedik ilyenkor, és csakhamar kiderül, hogy a futball több, mint sport. Életérzés, biznisz és… politika.

A futballháborúként is ismert közép-amerikai fegyveres konfliktust 1969 júliusában nyilván nem a labdarúgás merőben másfajta megítélése okozta Salvador és Honduras között. Kurtaságát csak hevessége haladta meg: nagyjából öt nap alatt a több mint háromezer áldozat, több ezer sebesült és tízezres léptékű menekülttömegek. A szakirodalom alaposan ledokumentálta, hogy a két állam válogatottjának mérkőzése, illetve az azt követő zavargások csak ürügyül szolgáltak az összecsapásra. Jóval halkabb regiszterekre váltva, érdekes lenne követni az észak-koreai futballcsapat tagjainak sorsát, 2010-ben kiadós 44 éves szünet után ugyan kijutottak a dél-afrikai vébére, de szereplésük nem okozhatott önfeledt örömet az állam és -pártvezetésnek, hiszen mindhárom meccsüket elbukták, és 1–10-es gólaránnyal zárták a turnét. Emlékszem, hogy élénk találgatás folyt akkoriban arról, vajon milyen „jutalomban” részesülnek a direktívát meredeken alulteljesítő játékosok.

Az épp aktuális vébén Marokkó lett a főszereplő: a csapat meglepően jó szereplését több ízben is beárnyékolta a szurkolóknak alig nevezhető, mondjuk úgy, agresszív hajlamú elemek randalírozása; a Belgium elleni csoportgyőzelem után Brüsszelben kellett a rendőrségnek közbelépni, a franciákkal vívott küzdelem után pedig a párizsi rendőrségnek lett bőven dolga, ezekben a zavargásokban pedig egy 14 éves fiú is életét vesztette.

A kisdöntő lefújása után a marokkói játékosok és edzőjük a katari játékvezetőn akarta számon kérni a kudarcot, a felvételek szerint eléggé vehemens gesztusokkal körített „dialógusban”. Érthető az elkeseredés, mert a csapat a bronzmeccsen ki szerette volna kalapálni a döntőről való lemaradás miatti horpadásokat, csakhogy a mérkőzés összképe szerint akkorát nem teljesített, hogy a győzelem épp a bíró figyelmetlenségén múlott volna. Mindenképp jó jel, hogy a világfoci mezőnye egyre inkább kiegyenlítődik, és hogy afrikai gárda első ízben jutott ebbe a szakaszba egy tornán. A jelenség mellékzöngéi viszont aggasztóak, de legalábbis elgondolkodtatóak. Mihelyt lezárul a katari menet, statisztikák, összefoglalók, mindenféle táblázatok és grafikonok fognak feltűnni. Kétlem azonban, hogy a legtöbb helyes passzt elvégző játékosok listája mellett például elférnek majd a meccsek utáni kilengések „eredményeit” összesítő táblázat. Még akkor is, ha valójában ettől teljesebb (és árnyaltabb) a kép.   

(Nyitókép: Freepik.com)