Hipotézisnél kevesebb, blöffnél valamivel több: a moldáv elnökasszony 2024-ben indulna a romániai elnökválasztásokon. A feltételezést Victor Ponta fogalmazta meg, vagy csak ő volt a szócsöve az ötletnek, nos ennek a szövegnek feltett szándéka, hogy e kételyt ne tisztázza. Inkább a gondolat holdudvarában tennénk pár lépést, azt is kimérten, tudatában annak, hogy ez a textus időnként súrolja a politikai sci-fi (vagy éppen provokáció) különben is elmosódó határait. A valahai kormányfő pontosan a kisegyesülés előestéjén szólalt meg, az ukrán háború 334. napján (amikor a németek már hajlani látszanak, hogy a leopárdokat ne kössék annyira a karóhoz). Pár napja meg egy Pruton túli parlamenti küldöttség látogatott Argeș megyébe. Az ilyenkor szokásos kölcsönös kurtoázié-körök után valaki felvetette: valójában nincs is akadálya annak, hogy itteni honatya szolgáljon ottani választókörzetben, és viszont. A kétoldalú találkozón megfogalmazott javaslat nem kavart különösebb port, talán mondhatnánk, a körülményekhez képest igen csekély visszhangra lelt. Pedig hát.

2009-ben Băsescu a Pruton túli voksok majdnem 95 százalékát seperte be, és ez alaposan (mondhatni döntően) befolyásolta az elnökválasztás végeredményét. Amúgy az exelnök az új országprojektként vázolta a két ország egyesülését, amiből ugyan nem lett semmi, de az általa létrehozott párt, a PMP is igyekezett – igaz, szordínósabban – napirenden tartani a kérdést. Közben a moldáv helyzet is fokozódott a maga módján; ha nagyon sematikusan kellene jellemezni, a régi, szovjet reflexekkel bíró gárda és az új, európai betagozódást igenlő, de legalább az előző évtizedek politikacsinálásától eltávolodó erők feszültek egymásnak. Ez az új hullám nem jelent feltétlenül uniós értékrendet, inkább a Moszkva-függést váltaná le egyfajta Kisinyov-centrumosságra. Első lépésben mindenképp. Ezért is érdekes, ahogyan a román külügy legutóbb az ukrán féllel folytatott párbeszédben nemcsak azt nehezményezte, hogy Kijev kisebbségi törvénye elégtelen, hanem azt is kérte (sürgette), hogy az ukrán vezetés ne ismerje el a moldáv nyelvet. Átkaroló diplomáciai (had)művelet, amely ugyanazt az előérzetet hivatott megerősíteni, miszerint Bukarest fokozatosan és igen körültekintően igyekszik elsimítani a terepet: bár a felmérések még mindig legfeljebb 30-40 százalékos uniós (mármint Bukaresttel egyesülő) kedvet mutatnak a moldáv populációban, a trend – ha enyhe ritmusban is – növekedett az utóbbi évtizedben. Kisinyovban azért egyelőre nem indult meg a nyílt sisakos roham, hacsak valamilyen előcsatározásnak nem lehetne nevezni Maia Sandu egyik legutóbbi nyilatkozatát. A politikus retorikusan fogalmazott, midőn felvetette, hogy a nemzetközi helyzet térségbeli fokozódásával vajon nem kellene-e megfontolni azt, hogy országa hagyjon fel az eddig az alkotmányba foglalt semlegességgel, és valamely katonai szövetséghez csatlakozzon. Érkezett is erre válasz Moszkvából: éles, háborús időkre jellemző replika – Andrei Klimov szenátor, a Föderáció Tanácsa nemzetközi ügyekkel foglalkozó bizottsági alelnöke egyenesen az ukrán sorssal fenyegetett, és azt nehezményezte, hogy Moldova Köztársaság a NATO legszegényebb tagjának tekintett Románia provinciájává degradálódna.

Félretéve a háborús idők diskurzusának logikáját és szóhasználatát, mit nyerne Bukarest egy esetleges középtávon létrejövő (előbb perszonálunióban megtestesülő) egyesüléssel. 33 846 négyzetkilométerrel növekedne a területe, és mintegy három és fél millió lélekkel a lakossága. A populáció esetében indokolt a visszafogottság, mert úgy, ahogyan Románia esetében is csak saccok vannak az országból nyugatra távozottak számáról-arányáról, ez hatványozottan érvényes Moldova Köztársaságra. A demográfiai összetevőnél még számolni kell az etnikai vonatkozásokkal: Bukarest jelentős ukrán, gagauz és orosz kisebbséget „vállalna be”, a 2019-es hivatalos adatok szerint ezek mindenike több mint 100 ezer fős. A többségiek kategória is enyhén problémás, hiszen a mintegy nyolcvan százalék háromnegyede tartja magát moldávnak, a fennmaradó (de fokozatosan növekvő arányú) hányad pedig románnak. És akkor még a gazdasági-infrastrukturális felzárkóztatás buktatóiról nem is szóltam. Transznisztriát meg azért mellőzöm, mert ez a tétel mérhetetlenül bonyolulttá tenné a képletet.  

El lehet tehát bíbelődni a Cuza köpenyében tetszelgő Maia Sandu-jelenség jelképesnél nagyobb szerepével, a terepen zajló történések egyelőre nem kedveznek az álmodozásnak. 2024 még arrébb van – mondják erre a bizakodók, a helyzet pedig igencsak képlékeny, teszik hozzá. Most már csak azt kell kimódolni, hogy Maia függetlenként jelöltesse magát, vagy egy párt(csoport) hívja-kéri fel. (Arra, hogy konszenzusos alapon a meghatározó hazai politikai erők közösen küldjenek hozzá delegációt, nem is merek gondolni: ekkora bölcsesség és stratégiai tisztánlátás nem jellemző köztársaságunk elitjére). Lehet, hogy már elindult a színfalak mögött a licit?

(Nyitókép: presidency)