December 10-én kiosztották a Nobel-békedíjat Oszlóban. Az elmúlt években-évtizedekben történt már jónéhány fiaskó a díj történetében. Az, hogy Barack Obamának, csak alig néhány hónappal elnökké választása után, 2009-ben sietve odaadták, még nem is volt a legszerencsétlenebb megoldás. A remény nevében és a „Yes, we can!” szellemében tették – magyarázta akkor a bizottság döntése szimbolikáját, egyben saját bizonyítványát. Abiy Ahmed Ali etiópiai miniszterelnök esetében viszont a bizottság ítélőképessége csúfosan megbukott, hiszen a 2019-ben a legmagasabb békedíjjal kitüntetett békeharcosból, kis túlzással, hamarosan hadúr lett, aki a béke megteremtése helyett maga is hozzájárult az Etiópia és Eritrea közötti háborúskodás ismételt elmélyüléséhez. Az Aung San Suu Kyi burmai (Mynmar) politikusnak adott 1991-es Nobel-békedíj esetében a viszonylag hosszú idő alatt lezajlott események végképp bebizonyították annak helytelen odaítélését. Az emberi szabadságért és demokráciáért oly hosszú időn át valóban bátran harcoló Aung San Suu Kyi jóval később, győztesként Myanmar miniszterelnöki székébe kerülve a saját hadserege iránt megnyilvánuló elnéző magatartásával sajnálatos módon maga is hozzájárult a rohyngiák ellen elkövetet genocídiumhoz, ami több mint megdöbbentő viselkedés egy Nobel-békedíjas részéről! Mostanában valamelyest javított Aung San Suu Kyi megítélésén, hogy a nem rég véres puccsal ismét hatalomra kerülő katonai junta bebörtönözte őt.

Az idén két szervezet, az ukrán Szabadságjogokért Központ és az orosz Memorial emberijogi szervezet, illetve a bebörtönzött fehérorosz emberijogi aktivista, Alesz Bjaljacki kapta meg a Nobel-békedíjat. A békedíj-bizottság szándéka és üzenete nyilvánvaló: az ellenségeskedésen túlmutató civil összefogás, a béke iránt elkötelezett, ennek elérése érdekében összefogni tudó társadalmi erők és csoportok megbecsülése és támogatása a háború dúlta térségben.

A döntéssel az ukrán hivatalos vezetés nagyon boldogtalan, és sokan a Szabadságjogokért Központ díjat elfogadó munkatársaival és az azt átvevő igazgatójával Oleksandra Matviichukkal is nagyon elégedetlen, sőt le is árulózzák őket ezért. Azt nap mint nap láthatjuk, hogy az ukránoknak semmiből, sem az anyagi támogatásból, sem a világszintű közfigyelemből soha nem elég, de pszichológiailag jól megmagyarázható, hogy nem  viselkedhetnek másként, hiszen mint minden agresszió áldozatai, amennyiben megértő és erős támogatóra találnak, szerencsétlenségüket állandóan felemlegetve szüntelenül kérnek és követelőznek. Érthető tehát, mennyire felháborítja őket ez a megosztott békedíj. Egyébként orosz részről a Memorial igazgatójával, Jan Rachinskivel is közölték a hatóságok, hogy ne vegye át a díjat, mert nem értenek egyet a díjon osztozó társaival. Békeüzenet ide, emberbaráti szimbolika oda, tény, hogy erőteljes belső feszültség van ebben a megosztott békedíjban! Ha a háború végén adják oda –  ki tudja, mikor ér véget ez a szörnyűség?! – teljes mértékben rendben lenne, de lehet ilyet csinálni a háború kellős közepén?

Aki látta a december 10-én megtartott oszlói díjátadási ünnepség közvetítését biztosan egyetért azzal, hogy igenis lehet és kell is! Még akkor is ha ismételten azt látjuk, hogy mennyire reménytelen az ilyen díjak adományozása. Mert mennyire várható el két egymással véres háborút vívó társadalom részéről, hogy polgárai elgondolkodjanak, majd örvendezve tapsoljanak és szívből gratuláljanak kisszámú békeszerető tagjaik lövészárkokon átnyújtott békejobbján? Bármi is vezetett a háborúhoz, az ukránok egyértelműen honvédő háborút vívnak, elszántságuk érthető. Az oroszok motivációi már sokkal összetettebbek és elvontabbak, ezért a fronton harcolók nagy többsége valóban „csak” parancsra cselekszik. Hogy aztán konkrétan ki mit tesz a vérzivatarban? A határhelyzetekbe került, könnyen megroggyanó emberi morált ismerve jobb erről most nem beszélni. A népüket értelmetlen háborúba kényszerítő vezetők egyik főbenjáró bűne az, hogy szembesítik nációjukat saját természetével, így csak generációkon át gyógyuló mély sebeket ejtenek saját nemzetük önbecsülésén.

Úgy érzem, ezt a döntést, a megosztott fehérorosz–orosz–ukrán Nobel-békedíjat mégsem fogja a világ, sem a Nobel-békedíjbizottság megbánni. Fontos esemény történt Oszlóban, még akkor is ha az igazi pacifisták a golyózáporban is minden díj és díjazás nélkül együttműködnek, míg a nacionalista, manipulált tömegek haragjára, gyűlöletére soha nem lehet gyógyír az ilyen békedíj. A Babits-féle „vétkesek közt cinkos aki néma” rendkívül fontos tanításról van itt szó! A díjat elnyerő szervezetek, azok képviselői nem cinkosok! Nem hallgatnak és el sem lehet őket hallgattatni! Ha sok honfitársuk hozzájuk hasonlóan járna el nem is törhetne ki semmiféle háború. Sajnos az egyébként sok mindenben megtartó erejű nacionalizmus, ha felfokozódik és túlzásokba esik, teljesen kiszolgáltatja a benne elvakultan hívőket és végül a felelőtlen vezetők kezére adja népüket. Ezt a háborút geopolitikai feszültségek okozták, de a heves ukrán és orosz nacionalizmus tette lehetővé. Az a három mosolytalan, szomorú ember – kettőjüket már említettem, a harmadik Natallia Pinchuk, Alesz Bjaljacki felesége - aki a díjat átvette Oszlóban, sem nem fehérorosz, orosz vagy ukrán, hanem elsősorban békeszerető ember. Az oszlói esemény jelentősége abban áll, hogy a világnak felmutatja: igen, még a legnehezebb időkben is vannak ilyen emberek!

Milyen megosztott díjat lehetne Vladimir Putinnak, Volodomir Zelenszkijnek és Joe Bidennek odaítélni? Az elmúlt hónapokban rettenetes dolgok történtek, de még ma sem végképp késő! Mert lehetne egy rendkívüli világtörténelmi jelentőségű közös tettük: ha már a fél (egész) világot belerángatták, most legyen erejük megállítani, abbahagyni a háborút!

(Nyitókép forrása: Kiszo.net)