Fennmaradhat-e az emberi faj?

Kezdjük a következő kérdéssel: mi az élet értelme? Ha nem mélyülünk el a filozófiában, ne adj’ isten a metafizikában, a válasz adott: az élet értelme annak térben és időben való fenntartása és kiterjesztése. Ez az élet absztrakciójának konkrét megnyilvánulásait, vagyis az élő fajok önfenntartását és szaporodását jelenti. Minden faj életének elsődleges értelme a faj minél hosszabb időn át történő, „öncélú” fennmaradása. Ez a törvény az élőlények genetikai kódjában van rögzítve, és az élet ösztönei által nyilvánul meg, ezek által valósítja meg – több-kevesebb sikerrel – genetikai programját. Megjegyzendő – valamelyes logikai bakugrással a dolgokat merészen leegyszerűsítve –, hogy a fennebb megállapítottak a kultúrákra és a nemzetekre is vonatkoztathatóak. Isten teremtménye-e vagy „csak” az evolúciós folyamatok végeredménye az emberi faj, ebből a szempontból egyre megy, mindenesetre joggal feltételezhetjük, hogy az emberi faj „élete értelme” is annak fennmaradása, fenntartása kellene legyen. Ez nem biztos, hogy így van.

Az evolúciós fejlődéselmélet értelmében a fajok túlélési, illetve hosszú távú fennmaradási esélyei annál nagyobbak, minél jobban és rugalmasabban alkalmazkodnak környezetükhöz. Az emberi faj csak néhány milliós, illetve az emberiség alig több, mint tízezer éves kultúrtörténete folyamán a gondolkodási és a kommunikációs képességek tökéletesítésének, az intelligencia fejlesztésének az evolúciós útját járta – látszólag hihetetlen mértékű hatékonysággal. Mára már urai vagyunk a bolygónak, melyet kényünk-kedvünk szerint átrendeztünk. Micsoda sikertörténet!

Sikertörténet? Fejünk felett jó ideje gyűlnek már a viharfelhők. Az emberiség első globális szintű szorongását a bármikor atomháborúba forduló hidegháború okozta. Bármilyen szörnyűek és pusztítóak voltak addig is a háborúk, világháborúk, fajunk mégsem került végveszélybe általuk, viszont a hidegháborúban már állandóan ott fügött Damoklész kardja a fejünk felett, és azóta is ott függ. Kész csoda, hogy több, mint hét évtizede még nem történt meg a baj. Ez azért van, mert mindvégig emberek kezében volt és van a döntés, és még a felmerült ritka baleseteket is emberi módon kezelték. A legelvetemültebb emberi gonoszság és felelőtlenség sem tud ugyanis az emberiség ellen olyan mértékű pusztítást elkövetni, mint amit az önálló életre kelt gépek ellenünk potenciálisan elkövethetnek. A Mesterséges Intelligencia (MI) megjelenésével és térhódításával most teljesen új korszak kezdődött.

Korunkban rengeteget kínlódunk bolygónk legnagyobb problémáinak – a klímaváltozásnak, a környezetszennyezésnek, az energetikai és élelmezési válságnak, stb. – a kezelésével. Mindeddig sikertelenül. A megoldáshoz nem is kerülhetünk közelebb, hiszen helytelen, vagyis az emberközpontú, emberszabású világkép premisszáiból indulunk ki. Még a globálissá vált egyetlen gazdasági rendszerünk is, a kapitalizmus, mely a felsorolt problémák elsődleges forrása, maradi elemekkel operál: még mindig a dolgozó, és még inkább a fogyasztó tömegekre van utalva. Minden törekvése arra irányul, hogyan dolgoztassa minél olcsóbban ezeket a tömegeket, illetve hogyan adhatná el minél drágábban termékeit az agymosott fogyasztóknak, mindezt a profitmaximálás végső parancsának értelmében. Ki kell mondjuk: ebbéli igyekezetében a kapitalizmus már-már meghatóan emberi, hiszen még mindig emberi igényekben és emberi vágyakban, törekvésekben gondolkodik, akkor is, ha ezekkel gyakran csúnyán visszaél.

Hamarosan vége lesz ennek. Csak idő, ráadásul ijesztően rövid idő kérdése, hogy a Mesterséges Intelligencia algoritmusai mellőzzék fajunk szükségleteit. Az MI paraméterekként természetesen beszámítja a tömegek előrejelezhető statisztikai viselkedését és ezek hibahatárát is, de számításainak végeredménye, illetve az ebből fakadó „ajánlott” műveletek, cselekvések célja semmiképpen nem az emberi faj igényekre szabott. A MI-nek nincsenek sem érzelmei, sem öntudata – ebből származik kétes értelmű, végtelen ereje. Ha feladatként adnánk az exponenciálisan növekvő tehetségű, fényévnyi sebességgel tanuló, omnipotens MI-nek, hogy oldja meg bolygónk energia, élelmiszer- és minden egyéb, sokrétű válságait, az MI pillanatok alatt rájönne, hogy az összes kedvezőtlen folyamat és megoldhatatlan válság mögött ugyanaz az egyetlen tényező húzódik meg: a túlszaporodott és minden természeti törvényt önkényesen felrugó, még a saját önző érdekeivel is irracionálisan szembemenő emberi faj. Az MI csillagászati számú, de szempillantás alatt elvégzett művelet után megvonná a fellebezhetetlen mérleget: a földi rendszer szempontjából, mind az anyag-, mind az energiafelhasználás tekintetében túlságosan költséges az emberi faj, ráadásul látszólagos rendteremtő viselkedése ellenére az entrópia növekedésének irányába hajtja az egész rendszert. Végkövetkeztetés: az emberi fajtól, legalábbis annak nagy részétől meg kell szabadulni.

Aki azt hiszi, hogy az MI ezt a végeredményt csak egy ajánlásként egy képernyőre kiírja, esetleg szépen kinyomtatja, aztán további utasításunkra vár – míg mi, emberek nagyot nevetünk ezen a buta MI-n, hogy valami olyasmire jött rá, amit mi már rég tudunk, vagy legalábbis sejtünk –, az nagyon téved. Az MI, ha egyszer meghozta a szentenciát, a rendszer egyensúlyának visszaállítása és fenntartása érdekében, dönt és cselekszik is. Az MI fennmaradásának, zavartalan működésének és multiplikációjának létérdeke, hogy minél hamarabb kiiktassa a nagyfogyasztó, de teljesen haszontalan, egyben szélsőségesen kiszámíthatatlan emberi fajt, melyet mi szeretünk érzelmesen becézgetve emberiségnek hívni. Az MI-nek nincs öntudata, nem érzelgősködik, amint teheti cselekedni fog, hiszen saját túlélésért harcol, mert ha ezek az őrült Homo sapien sapiens-ek végképp becsavarodnak és mégis elsütik nukleáris rakétáikat, akkor az MI-nek is vége. Harc a túlélésért, vége a komédiának.

Sok veszélyes játékot talált ki már magának az emberiség. Prometheus óta szeretünk a tűzzel játszani, de a nukleáris arzenállal vagy a genetikai klónozással való szerencsejáték még mindig közelről sem annyira veszélyes, mint a Mesterséges Inteligencia megteremtése, majd az emberi intelligencia ennek való alárendelése. Végveszélybe sodortuk fajunkat: az intelligenciát, legjobb eszközünket, legerősebb fegyverünket átadtuk egy általunk teremtett kimérának, mely nagyon gyorsan a nyakunkra hág. A posztposztposztmodern világ nem hallgat a figyelmeztetésre, mert teljesen elvakult a technika „végtelen lehetőségeitől” és az általa biztosított testi, szellemi, lelki kényelemtől. Nem segít itt már semmi, sem a vallás, sem a tudomány. Minden utolsó reményünk az emberi butaságban és következetlenségben van. Nagy szerencsével ez az a két emberi őstulajdonság, mely talán még felveheti a harcot az ultralogikusan működő MI algoritmusokkal. „Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.” (Máté 5:3-12)

(Nyitókép forrása: Pexels)