A leglaposabb közhelyek egyike, hogy a történelem ismétli önmagát. Persze van egy másik nem kevésbé közhelyszerű, de mélyebbnek tűnő igazság is, a Hérakleitoszé, mely szerint ugyanabba a folyóba nem léphetsz bele kétszer.

Mélyebb megfontolásra az is igaz, hogy a múló időnek vannak olyan pillanatai, melyek mintha korábbi alakzatokat ismételnének. S bár a víz szalad, akár az idő maga, ha egykor az Oltba léptem (az szülőfalum folyója), mindig az volt az érzésem, mintha mégis ugyanabba a folyóba lépnék.

Ez a „mintha” néha mégis sokszor elolvad abban a rövidzárlatban, mely két, többé-kevésbé eltérő alakzatot – magasabb feszültségű történelmi pillanatokban – egymásba forraszt.

A magyar irodalom története Babits Mihály Húsvét előtt című versével (legalább három) ilyen, szinte már vakító fényű „rövidzárlatot” is előhívott.

Kevesen tudják, de a vers (bár azt címéből ítélve Babits valamivel korábban kezdhette papírra vetni) első alkalommal 1916 márciusában, a Nyugat zeneakadémiai matinéján hangzott el. Feltehetően várnak rá, de arra senki sem számít, hogy itt és így szólal meg. És mégis…

1941-ben az Illyés Gyula által szerkesztett Babits emlékkönyvben (íme az első rövidzárlat!) a több tucatnyi emlékező közt az erdélyi Szentimrei Jenő  – a zeneakadémiai matiné pillanatában „lőtt sebből hosszú kezelés után lábadozó katona”, a „nagy Malom” (ma úgy mondanók: háborús húsdaráló) egyik áldozata – Babits életének épp ezt a mozzanatát idézi fel. A korabeli benyomások hatása alatt – kerek negyedszázaddal később is – máig ható stilisztikai és szellemi erővel: „Keskeny arcú, olajsárga bőrű, fekete nézésű, hajú és szemű sovány ember szaladt ki az emelvényre. Még szemüvegének kerete is fekete volt. Nem középre, hol a felolvasó asztalka állott, hanem azon is túl, jobbra előre, egészen előre. ”Mintha valahonnan riadtan menekült volna ki a publikum elé, ahol ismét ellenséges tekintetekkel találta magát szemközt.”

„Hang hördült belőle. – folytatja Szentimrei – Mintha idegené lett volna ez a hang, nem az övé. Talán a vers címét sem olvasta, egyenest belevágott (…) Megjelenésnek, hangnak, költeménynek együtt olyan volt a hatása, mintha ott, abban helyben, abban a minutumban találták volna meg egymást.” Babitsból a szó szoros értelmében az archaikus kultúrák Kimondója, egy vátesz szólt a hallgatósághoz.

A vers egészét nem idézhetem ide. De témám szempontjából elegendő, ha a közepe táján kezdem. „…kisebzett szájam és a szók/ most fájnak e szájnak:// De ha szétszakad ajkam, akkor is,/ magyar dal március évadán,/szélnek tör a véres ének!/ Én nem a győztest énekelem,/ nem a nép-gépet, a vak hőst,/ kinek minden lépése halál,/ tekintetétől ájul a szó,/ kéznyomása szolgaság,/ hanem azt, aki lesz, akárki,// ki először mondja ki azt a szót,/ ki először el meri mondani,/ kiáltani, bátor, bátor,/ azt a varázsszót, százezrek/ várta, lélegzetadó, szent,/ embermegváltó, visszaadó,/ nemzetmegmentő, kapunyitó,/ szabadító drága szót,/ hogy elég! hogy elég! elég volt!”

A varázsszó kimondatott. A szinte már dadogó indulattól is lendületesen. És e pillanattól a vers prozódiája is megváltozik. A vátesz, kiből az egyetlen, tiszta hangú Isten beszélt – szinte már megnyugodva – puszta költővé szelídül. Bár lényeg szerint ugyanazt mondja. (A rapszodikus költeményt egyébként refrénszerű – de innen most már hiányzó – ismétlések, mini rövidzárlatok teszik szerves egésszé…) Csupán a  hangnem alakul át.

A vers a népköltészet leülepedettebb hangszerelésével hangzik immár: „Aki alszik, aludjon,/ aki él, az éljen,/ a szegény hős pihenjen,/ a szegény nép reméljen./ Szóljanak a harangok,/ szóljon allelujja!/ mire jön új március,/ viruljunk ki újra!/ egyik rész a munkára,/ másik temetésre:/ adjon Isten bort, búzát,/ bort a feledésre!// Ó, béke! béke!/ legyen béke már!/ Legyen vége már.”

1916, 1941, 2023. Az élmény rövidzárlatai. A rettenet felismerése, hogy voltaképpen mi sem változott. Ugyanaz az értelmetlen mészárlás. Korábban, Szentimrei korában, ma is. Az „önkény pokoli malma”, mely „nemzeteket/ százados korlátokat/ roppantva tör szét, érczabolát,/ múltak acél hiteit,/ s  lélekkel a testet dupla halál/ vércafatává/ morzsolva a szűz Hold arcába köpi/ s egy nemzedéket egy kerék-/forgása lejárat…”

Sokan vélik úgy, hogy a harmadik világháború már elkezdődött. De immár nyilvánvaló (legalábbis minden épeszű ember számára az lehetne), ez sem fog megoldani semmit. Az Amerika által provokált Kína – az állampolgár minden gondolatát tévedhetetlenül kifürkésző – mesterséges intelligenciája talán jobb lesz, mint a francia jakobinizmus, a hitleri népirtás, a szovjet gulág vagy Amerika világrendőri ambíciói?

Aligha!

Babitsot már akkor is talán csak a  hit (népének hite) tartja életben: „Aki halott, megbocsát,/ ragyog az ég sátra. –/ Testvérek, ha túl leszünk,/ sohse nézünk hátra!/ Ki a bűnös, ne kérdjük,/ ültessünk virágot,/ szeressük és megértsük az egész világot: egyik rész a munkára,/ másik temetésre:/ adjon Isten bort, búzát,/ bort a feledésre.” Nem ez történt…

Ismét húsvét van. De mi sem tehetünk egyebet. Hisszük, hogy a Megváltó újra és újra megvált bennünket.

Tehetnénk egyebet?