Az orosz–ukrán háború a Nyugat számára – legalábbis geopolitikai értelemben – mindennek tűnik, csupán győzelemnek nem. Évtizedekkel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy a nemzetközi közösség fejlődő államainak zöme ne egyértelműen az amerikai álláspont mellett kötelezte volna el magát.

Ma már a többség, ha az orosz agressziót nem is mindig fogadja el, a nyugati fegyverszállításokat és masszív pénzügyi segítséget elutasítja.

Hogy Kína egyértelműen az oroszok oldalán áll, még ha fegyvert és lőszereket (legalábbis közvetlenül) nem szállít, magától értetődő, elvégre az orosz–kínai törekvések számos szempontból egybevágnak.

Ami a Nyugat és Amerika számára valóban fájdalmas, az az, hogy olyan gazdaságilag és katonailag is jelentős államok, mint India, Brazília, Dél-Afrika élesen elutasítják az Ukrajnának szánt fegyverszállításokban való részvételt. Főként azért, mert azok az ő nézőpontjukból semmiként sem a békét, hanem a háború folytatását, illetve kiszélesedését segíthetik elő, sőt végső konzekvenciáikban akár világháborúhoz is vezethetnek.

A legfájóbb India mellett Brazília esete. Főként azért, mert Brazíliában a nyíltan jobboldali Jair Bolzonaro elnököt a legutóbbi választásokon, ha csak törékeny előnnyel is, a – nyugati sajtóban Lula néven emlegetett (teljes nevén Luiz Ignácio de Silva) – baloldali érzelműnek tekintett elnök cserélte fel. Amerika, melynek sajtója mindvégig Lula mellett „kampányolt”, joggal számított arra, hogy az új elnökben elkötelezett szövetségesre lel. Nem ez történt. A fegyverszállítások követelését ma már Lula is elutasítja, mivel azokkal országa is „a konfliktus eszkalációját” segítené elő. A Braziliába látogató német kancellár, Olaf Scholz ösztönzései is süket fülekre találtak, ahogyan Chilében és Argentínában is. Egyik ország sem halandó elfogadni a nyugati álláspontot.

Giorgio Romano Schutte (képünkön) Sao Paolo-i újságírónak minden bizonnyal igaza van akkor, amikor úgy véli, hogy a Nyugat képtelen a déli államok érvrendszerét végiggondolni. „Az európai politikusoknak és véleményformálóknak fogalmuk sincs a Globális Dél látásmódjáról és elvárásairól”.

Lula már a választási kampányban is úgy vélte, hogy a területi vitákat tárgyalások révén és nem fegyveres erőszakkal kell megoldani. Ehhez azonban az orosz szempontokat is idejében figyelembe kellett volna venni. Csakhogy a Nyugat ma sem hajlandó az ellenkező véleményeket meghallgatni. Meg sem próbálja végiggondolni azokat. Ebből a szempontból mi, nyugatiak (Magyarország kivételével) a legkisebb erőfeszítésre sem vagyunk képesek.

Ragaszkodunk az úgynevezett szabályokra alapozott világrendhez, de annak szabályait leggyakrabban épp maga a Nyugta sérti meg. A német kancellár például az orosz–ukrán háborút az Új Világrend hajnalának tekinti, miközben a Globális Dél államainak zöme ebben a háborúban is csupán valamiféle folytatást lát. A vietnámi háború, Belgrád bombázása, a líbiai bevonulás, Afganisztán lerohanása, Irak hamis titkosszolgálati információkra „alapozott” amerikai–brit elfoglalása, s az ország olajkincseinek azt követő kiszipolyozása jut eszükbe róla. S magukról a fegyverszállításokról is azoknak a polgárháborúknak a sora, amelyeket a Nyugat segített elő vagy tett lehetővé.

A déli államok zöme ráadásul az Oroszország elleni olajembargóban is olyan „erkölcstelen jövedelmek” forrását látja, amelyeket a nyugati cégek a „szegényebb országok rovására” halmoznak fel.

Ukrajna Oroszország általi lerohanását ezeknek az országoknak a zöme is elítéli. De az utóbbiak politikusai egyben azt is látják, hogy a Nyugat a Szovjetunió összeomlása után sorozatosan megsértette Oroszországnak tett kezdeti ígéreteit. A fokozatos nyugati terjeszkedés (mely jobbára tényleg az érintett jóváhagyásával vagy egyenesen kérésére következett be) természetesen nem indokolhatja az orosz agressziót, de – vélik a déliek – amikor békekötésről esik szó, ezeket a „szabálysértéseket” is figyelembe kellene venni.

Giorgio Romano Schutte szerint bár a Nyugat azzal érvel, hogy Oroszország elszigeteli magát a nemzetközi közösségtől, a déli államok ezt nem egészen így látják. Európának – véli Schutte – fel kell ismernie, hogy a legtöbb fejlődő ország nézőpontjából Kína – legalábbis ebben a vonatkozásban – megbízhatóbb partnernek látszik, mint Amerika. Ezért aztán az ő nézőpontjukból nem Oroszország a fő probléma.

Ez a magyarázata annak, hogy egyre több országot kerít vonzáskörébe a Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika alkotta BRICS-Szövetség és annak új, a dollár ellenében a kínai jenre alapozó Fejlesztési Bankja, a New Development Bank. (Hírek szerint a csatlakozást még a NATO-tag Törökországot is mérlegeli. Ami a Nyugat számára igazi csapással érne fel…)

Ukrajna nézőpontjából a legtragikusabb az, hogy ha a Globális Dél országainak (főként Kínának, Indiának, Brazíliának és a velük rokonszenvező Törökországnak) dinamikus fejlődését és a Nyugat, főként Európa válságjelenségeit tekintetbe vesszük, félő, hogy ezek a fejlemények hosszabb távon Ukrajna masszív katonai támogatásának lehetségességét is egyre kétségesebbé teszik.

Az persze nem zárható ki, hogy az oroszok elveszítik a mostani háborút. De hosszú távon az Amerikai Egyesült Államok által gazdasági válságba kényszerített európai államok belső gondjai és valószínűsíthető ellentétei a NATO egységét s ezzel távlati kilátásait is kérdésessé tehetik. Ukrajna a NATO részévé válhat, de kérdéses, hogy mi lehet magával a NATO-val?

És végül, de nem utolsó sorban: ukrán kudarc esetén ki fogja vállalni a felelősséget a fölöslegesen kiontott ukrán vérért? Hogy az oroszról (ők is emberek) ne is beszéljünk…