Kína, amint azt tőle már megszokhattuk, ügyesen és óvatosan lavírozik az ellentétes táborok között. Azt kezdettől sikerült elérnie, hogy Tajvanra támasztott igényeit a nyugati közvélemény nem mossa össze Oroszország kelet-ukrajnai tartományokra támasztott igényeivel. Tajvant a világ viszonylag kevés országa ismerte el szuverén államnak. Még – az ország szuverenitását háború árán is megvédeni kész – Egyesült Államok sem.

Ennek az engedékenységnek a fentieken túl is számos oka van. A legfontosabb Kína gazdasági hatalma. Az amerikai államadósság oroszlánrészét Kína birtokolja. Igaz, Kína is szorosan kötődik Amerikához, de a kínai hadsereg korszerűsítését (a későbbi konfrontáció perspektívájában) Amerika minden eszközzel próbálja meghiúsítani. S az ezt szolgáló (kerül amibe kerül) embargók jelentős részéhez (főként a legkorszerűbb technológiákra vonatkozó megszorításokhoz) az Európai Unió és Amerika ázsiai szövetségesei is csatlakoznak.

Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy az orosz–ukrán háború nagyon nagy részben Kínának szánt figyelmeztetés is. Egyrészt azt hivatott bizonyítani, hogy Amerika nem fog belenyugodni Tajvan elcsatolásába. Másrészt azt, hogy Európát is képes Kína ellen hangolni, sőt saját szolgálatába álltani.

Hogy ez a bizonyítási kísérlet milyen sikerrel jár, egyelőre beláthatatlan.

De ha a konfliktusba nem Oroszország fog belerokkanni, hanem éppenséggel Európa és Amerika, s ekként Kína hatalmi pozíciói erősödnek, akkor sem bizonyos, hogy Kína a remélt sikerrel járhat. Tajvan annektálása (ami a jelen körülmények közt Tajvan kínaiak általi okkupációját jelentené) siker esetén is komoly nehézségekbe ütközhet. Igaz ugyan, hogy eredendően a tajvani kormányzat is alapvetően diktatórikus volt, csupán az amerikai befolyás késztette arra, hogy nagy mértékben magáévá tegye a nyugati demokratikus játékszabályokat, a többpártrendszert, a vélemény- és szólásszabadságot, az emberi jogok tiszteletben tartását. Mára azonban valóban demokráciának tekinthető, melynek népessége nehezen fogadhatja el a Kínában honos „népi demokrácia” játékszabályait.

A kockázatokból már Hong Kong esete is adott ízelítőt. A kínai hatalom az angolokkal való szerződés lejártakor még önrendelkezést és a demokratikus játékszabályok betartását ígérte. Ígéreteit azonban korántsem tartotta be. Hong Kongban szinte állandóak a feszültségek. Kezdetben nyílt tiltakozásokra, tüntetésekre is sor került. De a kormányzat nem riadt vissza a letartóztatásoktól és a Kínában szokásos kényszerintézkedések gátlástalan alkalmazásától sem.

Ha Hong Konghoz Tajvan is „csatlakozik” majd, a han-kínaiak – akik az ország keleti részén ráadásul kisebbségben is élnek – és az ujgurok, tibetiek, mongolok és a másik kb. ötven nemzetiség közti feszültségek is felerősödhetnek.

Annak ellenére is, hogy Kína e pillanatban a világ leghomogénebb államai közé tartozik. A han-kínaiak részaránya meghaladja a 90 százalékot. Csakhogy a kínai állam (mely évszázadokkal korábban a kisebbségeket valamiféle vadállatoknak tekintette) az ellenük való mai fellépéseivel is bizonyítja, hogy mi várhat azokra az eltérő nézeteket valló társadalmi csoportokra, melyek szembehelyezkednek a központi hatalommal.

Közismert, hogy egy társadalmi közösség homogenitása addig tart, amíg egy társadalmi csoport (Kína esetében a kommunista eredetű gazdasági elit) a társadalom felemelkedésének szolgálatában abszolút hatalomra nem tesz szert. Ettől a pillanattól kezdődően szinte már szükségszerűen dezintegrációs folyamatok indulhatnak be.

Ezeknek egyelőre (az említetteken túl) semmi jele. Egy, a kínaihoz hasonlóan hatalmas birodalmat azonban távlatilag csak erőteljes társadalmi konszenzus tarthat össze. Az erőszakra alapozott „összetartozás” túl sokba kerülhet ahhoz, hogy tartós lehessen. Kína azonban, amint azt Hong Kong esete is bizonyítja, nem valamiféle – minden társadalmi csoport számára elfogadható – belső önkormányzatiság és közösségi egyenjogúság irányába halad. Inkább a mélyben lappangó feszültségek felszínre hozásában és erőszakos eszközökkel való letörésében jeleskedik.

Az állampolgár megfigyelésének legmodernebb technikái, az arcfelismerő rendszerek, illetve a kommunikációs technikák általi ellenőrzés és véleményterror szigorítása előbb-utóbb szükségszerűen vált ki fokozódó ellentéteket.

A Nyugat oly sokat emlegetett hanyatlása és Kelet fokozatos térnyerése tehát bennünket – a nyugati társadalmak bomlási folyamatai által elkeserített nyugatiakat – sem tölthetnek el túlságosan sok derűlátással.

A történelmi változások rendkívüli módon felgyorsultak. Az uralkodó ideológiák és a társadalmi együttélés szabályai egyik évről a másikra radikálisan változnak. A fejlemények kiszámíthatatlanok. Egy dolog azonban bizonyosnak látszik: a mai történelmi turbulenciák csak akkor juthatnak nyugvópontra, ha az emberiség képes lesz a különböző államok közt és az egyes államokon belüli békés együttélés, azaz egymás kölcsönös elfogadásának technikáit kialakítani. Magyarán: a társadalmi feszültségek kockázatait a poszthumán világ kockázataihoz igazítani.

1969 táján a nyugati társadalmak baloldali elitje – s velük mi is – abban reménykedtünk, hogy az emberiségnek az atomháború rémét úgy sikerül majd elhárítania, hogy a szemben álló rendszerek: a kapitalizmus és a kommunizmus fokozatosan konvergálnak. Mindkettőből a pozitívumokat fogjuk megtartani…

Ez az álom 1989 után összeomlott. Mi is egyfajta kapitalizmust kaptunk osztályrészül, annak minden hátrányával és természetesen előnyével együtt.

Kínának azonban valóban sikerült a kommunizmus „előnyeit” a kapitalizmus hátrányaival összeházasítani. A siker egyelőre világraszóló. Ráadásul a kínaiak a múltat is – talán végképp – eltörülték. A kommunista hatalom ahelyett, hogy Tao Te King örökértékű bölcsességeit tette volna a birodalom alapjává, inkább George Orwell 1984 című disztópiájának „eszményeit” próbálja – immár velünk, nyugatiakkal versengve – „tökéletesíteni”.

Elég elé vagyunk, ahogy a székely mondaná.

(Kép forrása: Adobe Stock)