Már a múlt század közepe óta történettudományi közhely, hogy az idő gyorsul. A társadalmi és a lélektani egyaránt.

Az ókori ember még évezredeken át ugyanazokat a díszleteket látta önmaga körül. S ha kimozdult is a maga szűk világából, napokra volt szüksége ahhoz, hogy a legközelebbi városig eljuthasson. A tűz megszelídítése is évezredeket vett igénybe. A leggyorsabb közlekedési eszköznek még az ókor végén is a ló számított. A lótól a gőzmozdonyig még évezredeknek kellett eltelniük. A gőzmozdonytól a gépkocsiig már csak néhány évtizedre volt szükség, de szinte már rögtön utána jött a repülőgép. Ma már a mind nagyobb teljesítményű űrrakétáknál tartunk…

Alig telik el nap, hogy a világsajtó ne tudósítson újabb és újabb felfedezésekről, vagy a korábbiak mind tökéletesebb változatairól.

A komputerek, telefonok, tabletek mind korszerűbb változatai a szó szoros értelmében elárasztják a világot. S hónapok múlva már a kukában kötnek ki…

Hihetetlenül felgyorsult az idő. Az ember már saját szakmájának újdonságaival sem képes lépést tartani. Elaprózódunk. Az információk szédítő forgatagában mind képtelenebbek leszünk saját véleményt alkotni a világ dolgairól. Fölösleges is lenne, a legkorszerűbb informatikai eszközök tálcán szállítják a jól preparált véleményeket. Nyugodtan rájuk hagyatkozhatunk. S azokat, akik mégiscsak megpróbálják a lehetetlent, és a saját fejükkel (de legalább azzal is) gondolkodni mernek, provinciális, múltban ragadt őslényeknek szokás tekinteni.

A posztmodern világ igazi kérdése azonban az, hogy ilyen körülmények között lehetséges-e még a szó hagyományos értelmében vett demokrácia?

A kérdést nem csak az teszi szükségessé, hogy fokozatosan eltűnik a demokrácia alanya, a gondolkodó ember, de az is, hogy a demokrácia intézményei is folyton kínos időhiánnyal küzdenek. A törvényeket, a társadalmak értékrendszerét, a politikai intézményeit mind kényszerítőbben hozzá kell igazítani a viharosan változó világhoz, az úgynevezett turbókapitalizmus turbulenciáihoz.

A klasszikus liberalizmusban a törvényeket még alaposan, az ellentétes vélemények alapos ütköztetése nyomán többnyire konszenzuális döntésekkel hozták tető alá. A pénzügyi válság napjaiban vagy a világjárvány hónapjaiban effélére már nem volt idő. S ma, az orosz-ukrán háború szomszédságában már azokban az alapkérdésekben is viharos gyorsasággal kell olyan döntéseket hozni, melyek a társadalmak egészének létét, s ezzel az állampolgárok tömegeinek mindennapjait érintik. S ezért csak széles körű társadalmi konzultációval lehetne azokat megalapozni. „Nincs rá idő”. Így aztán egy szűk körű, jobbára önjelölt, és nem is mindig az intelligenciájával kimagasló elitnek „kell” újra és újra döntenie…

Az Európai Unió alapintézményei az egyes államok feje fölött lóhalálában hozzák az egymást követő embargókat (ha jól tudom, már a tizenegyediknél tartunk). A következményekkel senki sem gondol. Még ha képes lenne rá, akkor sem. Maga is interneten kapja a nem kevésbé átgondolt ukázokat. Egyetlen cél van: Oroszországot minél gyorsabban csődbe hajszolni, és Ukrajnát győzelemhez segíteni. Az indoklás: az agresszor a világrendszer alapszabályait sértette meg. Egyébként valóban… De nem kevésbé magabiztosan, mint ahogyan korábban Spanyolország, Anglia, Franciaország, Amerika, azaz az oroszok mai ellenfelei tették. A „rendszer” működését a történelmi idő frenetikussá gyorsulásának ágense, az internet tette lehetségessé. Ma már Jan Zielonka, a Velencei Egyetem Politika és Nemzetközi Kapcsolatok katedrájának professzora is úgy vélte, hogy „világunkat sokkal könnyebb demokrácia, mint internet nélkül elképzelni.” 

A demokráciának következésként, ha nem akar működésképtelenné válni, alkalmazkodnia kell az idő tempójának (az internet mindenhatóságának) változásaihoz. A politikai szféra és állampolgár közti kapcsolatra épülő közvetlen demokrácia helyét szintén gyorsuló iramban szorította ki az úgynevezett képviseleti demokrácia. Egészen pontosan annak mind kizárólagosabb formái. Az állampolgárnak ma már mind kevesebb lehetősége van, hogy beleszóljon a társadalmi folyamatokba. S arra is kizárólag a választásokon. De mert a jelölteket, akárcsak a történelmi-társadalmi narratívákat, ma már a politikai tömegkommunikáció erre hivatott intézményei preparálják, vagy beszédesebb terminussal „építik fel”, a választónak sem ideje, sem kompetenciája nincs hozzá, hogy ellenőrizze az információkat, ő is kutyafuttában választ, s ezzel ugyanazt a képviseleti demokráciát reprodukálja, melynek manipulatív jellegét maga is nagyon jól sejti.

Hogy mi lenne a megoldás, ha van egyáltalán? Sokan úgy vélik, hogy mindenekelőtt differenciálni kellene azok közt a gyakorlati döntések között, melyek alapos, jól átgondolt közbeszédet tennének szükségessé és azok közt, melyeket késedelem nélkül meg kell és talán meg lehet is hozni. Ezzel szemben –  a pillanat kényszerének nyomása alatt – a döntéshozók szinte már válogatás nélkül a legalapvetőbb alkotmányos követelményeket is semmibe veszik.

Más esetekben azok a kérdések, melyeket „azonnal el kell dönteni”, a politikai csatározások mocsarában a parlamentek vagy a bíróságok prédájává válnak. Pedig az időzavart enyhíthetné, ha a politikai szféra a döntéshozásba azokat – a valóban független – civilhálózatokat, szakszervezeteket, nemkormányzati szerveket is megpróbálná bevonni, melyek jóval hatékonyabban képviselhetik a tényleges közvéleményt, mint a túlzottan központosított államok kormányzati intézményei. 

Sajnos, a civilszervezetek nagyobbik része, az ún. NGO-k legtöbbször  maguk is pusztán politikai érdekeket szolgálnak. Alig van közük a valósághoz. Ezzel azonban csak tovább fokozzák a zavarodottságot és a társadalmi idő gyorsulásával járó fejveszettséget.

Szemmel láthatóan rohanunk valamibe… De hogy mibe, azt ma még aligha sejtheti bárki is.

(Címlapképi illusztráció forrása: vehir.hu)