Olvasom, hogy az Európai Unió Bírósága megerősítette Carles Puidgemont (képünkön), volt katalán függetlenségpárti vezető és két társa mentelmi jogának felfüggesztését. Az előbbiek ugyanis az Európai Parlament képviselői. Az ok az ellenük folyó spanyolországi bírósági eljárás.

A döntés előzménye, hogy az Európai Parlament a spanyol hatóságok kérésére már 2021 márciusában felfüggesztette Puidgemont és a két másik függetlenségpárti képviselő, Toni Comín és Clara Ponsatí mentelmi jogát. A döntést 2021. július végén az EU luxemburgi Bírósága megerősítette. Ez ellen a határozat ellen a képviselők fellebbezést nyújtottak be, amelyet a bíróság most véglegesen elutasított. Puidgenontot és társait Spanyolországban lázadás vádjával akarják bíróság elé állítani a katalán függetlenségről szóló 2017-es „alkotmányellenes” népszavazás megtartásában játszott szerepük miatt.

A népszavazást a katalán autonóm tartomány kormányának elnökeként Puidgemont és kormánya szervezte meg. Katalónia választójoggal rendelkező lakosainak nagy többsége (köztük feltehetően spanyolok is) a Spanyolországból való kiválás mellett döntöttek. A katalán területi kormány tagjait letartóztatták, Puidgemont és társai Belgiumban vonultak önkéntes száműzetésbe, majd az Európa Parlament-i választásokon híveik az EP képviselőinek sorába választották őket, ezzel is mentelmi jogot biztosítva számukra.

Ezt a mentelmi jogot függesztette fel az Európai Parlament jogállamiságra oly érzékeny baloldali (és feltehetően nem csak baloldali) többsége. Igaz, a spanyol hatóságok Puidgemontot időközben közpénzek hűtlen kezelésével (azaz a „spanyol állam pénzének” a népszavazásra való felhasználásával) és egyéb azonos természetű „bűncselekményekkel” is megvádolták.

Az Európai Bíróság most a felfüggesztés ellen beadott döntést megfellebező kérvényt utasította el, azzal a meglepő argumentációval, hogy „a parlament nem köteles megvizsgálni a spanyol bírósági aktusok jogszerűségét, mivel ez a kérdés a spanyol hatóságokra tartozik.”

Hogy a spanyol Alkotmány maga mennyire felel meg a jogállami követelményeknek, az szintén nem tartozik az Európai Parlamentre.

A dologban csak az a különös, hogy Lengyelország és Magyarország esetében a bíróságok függetlenségének vizsgálata, sőt a két ország

Alkotmányainak az LMBTQ-jogok vonatkozásában való felülbírálása már az Európai Parlament hatáskörébe tartozik, úgymond, s az erre vonatkozó magyar vagy lengyel fellebbezéseket az Európai Bíróság ugyanúgy elutasítja, mint a katalán függetlenség híveinek fellebbezését. Sőt a két ország ellen az Alapszerződés 7. cikkelyének „megfelelően” kötelességszegési eljárást is indíthatnak, mely a két állam szavazati jogának megvonásával, azaz gyakorlatilag tagságuk felfüggesztésével járna. Egészen addig, amíg jobb belátásra nem térnek…

Azaz az „európai jog” ez esetben is az – európai intézmények által szinte már vaskövetkezetességgel érvényesített – kettős mércét működteti.

A fentiek azonban egy másik különös jelenséget is érthetővé tesznek. Spanyolország ugyanis már az orosz támadást megelőzően különös „empátiával” támogatta és támogatja azt az Ukrajnát, mely már 2014-et, azaz a Krím elcsatolását megelőzően is lábbal tiporta a kisebbségek (egyebek közt a lengyelek, a románok, a magyarok) jogait. „Természetesen” az – egy közepes országéval felérő lélekszámú – orosz kisebbség jogait is.

S arról is újra és újra híreket olvashatunk, hogy a spanyol állam az uniós tagságból fakadó kötelezettségeken túlmenően is különlegesen bőkezű pénzügyi és katonai támogatást nyújt Ukrajnának. A spanyolokat az sem látszik zavarni, hogy gesztusaik éppenséggel azt az orosz argumentációt támaszthatják alá, miszerint Putyin az Ukrajna elleni agressziót, az – ismétlem országnyi – orosz kisebbség védelmében indította el. De legalábbis egykori honfitársainak védelmében is.

A tét ugyanis spanyol nézőpontból a kisebbségek asszimilálásához (magyarán távlati eltüntetéséhez-beolvasztásához) való jog legitimálása. Ha az orosz hadsereg vereséget szenved, nemcsak az ukránok folytathatják akadálytalanul, de – az előzmények alapján – indokolt hirtelenséggel be is fejezhetik Ukrajna ukranizálásának folyamatát.

Sajnos azonban: korántsem csupán Ukrajnáról és Spanyolországról van szó. Európa gyakorlatilag minden más államáról is. Az a folyamat, melyet a nyugati államok eufemisztikusan a bevándorlók integrációjaként emlegetnek voltaképpen szintén asszimiláció, azaz a menekültek nyelvileg és kulturálisan franciává, németté, hollanddá, svéddé való átnevelésének – csupán a szándékok szintjén létező – folyamata.

Csakhogy ez a folyamat manapság ugyanúgy nem tűnik életképesnek, mint az észak- írországi írek, az ukrajnai oroszok, vagy a spanyolországi katalánok és baszkok asszimilálásának kísérlete. Minden jel arra vall, hogy a mai poszthumán világban nem a nemzeti identitások fognak eltűnni, hanem – ha az újabb konfliktusokat el akarjuk kerülni – a teljes

egyenjogúságra és önrendelkezésre alapozott együttélésük tényleg demokratikus alakzatainak kell megjelenniük. (Jelen pillanatban még az európai autonómiák sem azok…)

Ez egyelőre nyilvánvaló lehetetlenségnek tűnik, de – egyebek közt a franciaországi lázadozások is erre vallanak – elkerülhetetlen is.

Legalább annyira…

Kép forrása: Facebook