A német sajtóban egyre többször találkozhatni egy különös névvel: Sahra Wagenknecht. Nem a német hangzás a különös, hanem a keresztnév németeknél ismeretlen változata, a Sahra. Az indoeurópai Sarah vagy a magyar Sára helyett! A név főként értelmiségi körökben eddig sem volt merőben ismeretlen, hiszen az iráni apától és német anyától származó 1969-ben Jénában születetett, s hosszú időn át férjével, a szintén jó nevű Oskar Lafontaine-nel a szélsőségesen baloldalinak tekintett Die Linke nevű csaknem kizárólag keletnémetekből álló pártalakulat meghatározó személyisége volt, (a szó legnemesebb értelmében vett) baloldaliként. Aligha téveszthet meg bárkit is, hogy a falbontást megelőző forradalmat – az akkor még valóban kommunista – Wagenkchect „ellenforradalomnak” minősítette. Talán többet tudott a következő fejleményekről, mint mi tudhattunk. A rendszerrel semmi esetre sem lehetett túlságosan elégedett. Amikor ugyanis a korabeli német oktatási rendszer tagjaként katonai felkészítésre fogták, a szó szoros értelmében belebetegedett. Oktatói éhségsztrájkkal vádolták. Eltiltották a felsőiskolai oktatástól is. Titkárnőnek sem válhatott be. Kiutat a Német Szocialista Egységpárt tagjaként nyerhetett. Az újraegyesítés nyomán az SPD-be a Német Szociáldemokrata Pártba került. Miután a keleti szárny a pártból kivált, a Die Linke meghatározó személyigeként folytatta politikai karrierjét. A párt képviseletében megjárta az EU parlamentjét, majd a Bundestagot is. De korántsem véletlen, hogy a túl szélsőségesen baloldalivá „fejlődött” utódpárt vezetőségéből sokszoros konfliktusok nyomán önként kivált, majd ismételten visszatalált, hogy aztán végképp perifériára sodródjon. Az ok a Selbsgerechten. Mein Gegenprogram – für Gemeinsinn und Zusammnehalt („Öntörvényűek. Ellenprogramom – a közösségi szellemért és összefogásért”) című kötetet, melyben arra a következtetésre jut, hogy a Németországban uralkodó eszmeiséggé vált balliberalizmus se nem baloldali, se nem liberális. Ennek az irányzatnak az eredményeként egy olyan, értelmiségiek által dominált társadalom jött létre, melynek haszonélvezőivé a nagyvállalatok által manipulált értelmiségiek váltak. Az ekként létrejött Lifestlye Linke azaz az „életmód liberalizmus” vált Wagenknecht kritikájának legfontosabb célpontjává, mely a társadalom elesettjei iránti legenyhébb empátiát is feladta. Wadenknecht nem csupán a mai belügyminiszter, Nancy Fraeser progresszív neoliberalizmusát bírálta, de a nyugat-európai értelemben vett identitáspolitikát (azaz LMBTQ-ideológiát) és az állítólagos multikulturalizmust is. Szerinte az Európai Unió inkább a multinacionális konszernek lobbitevékenységének, semmint a nemzetállamok érdekeinek szolgálatában áll.

A kötet a 2021-es év első számú sikerkönyve volt. A könyv azonban nem csak a politikai nyilvánosságban, de saját pártjában is vehemens ellenérzéseket váltott ki. A párttal végérvényesen nem szakított. Tekintélye azonban inkább az értelmiségi nyilvánosságban, és főként az informális nyilvánosságban továbbra is csak növekedett.

Elsődlegesen német irodalom szakon végzett, de filozófiából és közgazdaságból is disszertált. Első esetben Magistra Artium-mal, a másodikban Summa cum Laude-val. 54 éves, de csak a legutóbbi időkig közel két tucat kötetet publikált. A legváltozatosabb témákban. A vele készített interjúkról, recenziókról nem is beszélve. Személyiségének Christian Schneider a Campus Verlag kiadásában 2019-ben monográfiát is szentelt. A mai német politikai elitből talán ő az egyetlen politikai tapasztalattal is rendelkező tényleges értelmiségi.

De ami személyét valóban jelentőssé teszi, az az, hogy egy ideje már azt forgatja a fejében, hogy maga alapít – immár nem regionális – baloldali pártot. Az SPD, a német szociáldemokrata párt ugyanis ma már inkább neoliberális, semmint baloldali. S a Wagenknecht által valóban korszerűnek tekintett jobboldaliság a leninizmus újabb keletű változatait is elutasítja. A 2008-as gazdasági válság egyik legalaposabb elemzését nyújtó a „Whansinn mit Methode” (azaz Shakespeare után: „Örültség, de van benne rendszer”) című gazdaságtudományi szakmunkája már korábban is átütő sikert aratott. 2009-ben már ötödik kiadásban jelent meg.

Az értelmiségi nyilvánosság a tanulmányt már az első kiadás nyomán a pénzpiac válságba torkolló jelenségeinek legfrissebb és tartalmasabb elemzése gyanánt fogadta. Wagenknecht a – Marxra való hivatkozásokat is leplezetlenül vállalva – meggyőzően tárja fel, hogy a pénzügyi buborékokat nem valamiféle elmegyógyintézetből szabadult fegyencek ügyeskedték ki, hanem hidegfejű és éles elméjű spekulánsok, akik a komputer előtt ülve, az online-kultúra „vívmányaira” alapozva pusztán a kései kapitalizmus kínálta lehetőségeket „ültették életbe”. A számítógépek szoftverei ugyanis a legaprólékosabb matematikai részleteikben arra vannak programozva, hogy használói a növekvő árak esetén mohó részvényvásárlásba kezdjenek, az árak csökkenését észlelve pedig késedelem nélkül túladjanak rajtuk. Azaz éppen azt tegyék, ami minden leendő milliomos álma. Csakhogy a kevésbé rafinált (és nem utolsó sorban ,,tájékozott”) részvényesektől eltérően a finánczsonglőrök milliárdokat kaszálhatnak, miközben a közrészvényesek gyanútlanul tönkremennek. A végkövetkeztetés: kevés olyan gazdasági rendje volt a világtörténelemnek, melynek oly kevés nyertese és oly sok vesztese lett volna, mint a mai kapitalizmusnak. Nincs olyan észszerű alap, mely az utóbbi elfogadására és a benne való berendezkedésre sarkallhatna.

Wagenknecht nézetei időnként érintkeznek vagy megegyeznek az AfD nézeteivel. Korántsem véletlenül éppen azokkal, melyek nem csak evidenciák, de okosan reflektálnak a német valóság lényegi vonásaira: a szinte már diktatórikus balliberálisok által végigvezényelt – alapjaiban végiggondolatlan – migrációra, Németország háborús szerepvállalására, az orosz–ukrán konfliktus gyökereinek tárgyilagos elemzésére és egyebekre.

Mindez azonban még mindig nem lenne elegendő ahhoz, hogy Wagenknecht neve oly gyakran szerepeljen a német lapokban. A fő ok kettős.

Wagenknecht a közvéleménykutató intézetek népszerűségi listáján holtversenyben a három legnépszerűbb politikus egyike. (Újabban harmadikként mintha Annelena Baerbockot Boris Pistorius váltotta volna fel.) Wagenknechtnek tehát tényleg lehetne oka rá, hogy pártalapításon törje a fejét. Sokakat az ötlet maga is megrémít. (Magyarországon is. Lásd Hernádi Zsuzsa szinte már gyűlölködő írását a Demokratában!) Pedig Wegenknecht gondolatvilága kiválóan alkalmas lehet arra, hogy a német protesztválasztók, újabban az AfD – számos szempontból megalapozott felfutásának nyomán – a választótábor egyfajta normalizálását, azaz az egymást kizárónak tűnő protesztszavazók egyetlen – a józanabb elmék számára is elfogadható – táborba terelését is lehetségessé tegye. Wagenknecht bal- és a jobboldali szélsőség szavazótáborából is középre csábíthatná a mind inkább tanácstalannak látszó szavazóközösséget. Létrehozhatna egy valóban demokratikus közepet. A mai német politikai mainstream – valóságtól riasztóan ellovagolt – „közvéleményét” a társdalom széles rétegei által elfogadott, mindenféle utópiától mentes világlátás égisze alá terelhetné. Németország s ezzel Európa – tévedhetek, de ki nem – normalizációjának alternatíváját kínálhatná fel. Ami ránk, magyarokra nézve is kedvező hatással lehetne.

Ha nem lennék túl idős hozzá, azonnal németre fordítanám Galló Béla Wagenknecht szövegeivel számos vonatkozásban rokon kötetét, a Mi lett veled, szociáldemokrácia? Neoliberális zsákutcában a baloldal címűt, hogy némi magyar örömet is szerezzek a nekem oly sok német örömet szerző Wagenknechtnek.

(Nyitókép: politico.eu)