A németországi migráció Willkommens kulturjának nem csak befellegzett, de egyre több helyhatóság is lázadozik a migránsok befogadása ellen. Nem csoda. 80 százalékkal megugrott a bevándorlók aránya, s természetesen a menedékkérelmek száma is. A lakáshiány és az infrastruktúra kritikus állapota már korábban is aggasztó volt. A menedékkérőket a helyhatóságok, melyeknek a kormányzat a – következetesen menekültekként emlegetett – illegális migránsokat egyszerűen a nyakába varrta, kénytelenek voltak jobb híján az iskolák tornatermeiben „elszállásolni”. A helyi közösségek – mellesleg jogosan – azzal vádolják az úgynevezett emberi jogoknak ész nélkül elkötelezett német kormányzatot, hogy őket, akik maguk is emberek lennének egyszerűen cserben hagyta.

Törökország és Pakisztán maga is gazdasági nehézségekkel küzd. Így aztán mindketten igyekszenek megszabadulni menekültjeiktől, sőt emberkereskedők segítségével egyre több a török menekült is. Mivel a németek továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy Európa határait nyitva kell tartaniuk a „menekültek” előtt, ami önmagában természetes álláspont, csakhogy a német közbeszéd egyáltalán nem tesz különbséget az illegális migráns, a menekült és az oltalomkereső között, ez az álláspont voltaképpen az illegális migránsok akadálytalan beáramlásának kedvez.

Olaf Scholz, német kancellár nemrégiben találkozott is a helyi közösségek vezetőivel, s nagylelkű gesztussal föl is ajánlott egy milliárd eurót a helyzet orvoslására, de mivel a menekültek száma fergetegesen növekszik, ezt az összeget a reális szükségletek szinte nyomtalanul szippantották fel. Scholz ez idő szerint ugyanott tart, mint Angela Merkel. A „Wir Schaffen das”-t a némileg szóbeszédűbb „Ezt a kihívást csak eltökélten tudjuk kezelni” szólammal cserélte fel. Mellesleg a helyzet méreteiben is elérte már a 2015-ös Angela Merkel-i szintet.

A bajor miniszterelnök Marcus Söder az évenkénti német befogadási kvótát 200 000-ben szerette volna rögzíteni. Sajnos már tavaly 240 000 ezren vándoroltak be. A bevándorlás eltökélt pártfogói, a zöldek viszont továbbra is arra hivatkoznak, hogy az alkotmány nem rendelkezik menekültjogi korlátozásokról. Németország befogadó ország, like Amerika. A határ következésként a csillagos ég.

A szociáldemokrata Scholz a megszokott mantrát ismételgeti: szigorúbb határellenőrzés, diktátorok kártalanítása a menekültek megtartása fejében, a menekültek tagállamok közti igazságosabb elosztása. Mindez – félreérthetetlenül bebizonyosodott már – nem működik. De arról, hogy hogyan lehetne működővé tehetni, nem igen esik, sőt eshet szó. A kérdés nem vita tárgya.

Időnként ugyan a sajtóban elhangzanak olyan mondatok, miszerint Németország önmagában nem válhat az emberiség megváltójává. De ez a mondat sem okoz különösebb megrendülést. A kormányon belül csupán az FDP, azaz a Német Szabaddemokraták Szövetsége hangoztat valóságközelibb érveket, de hát ők, hogy finoman fogalmazzunk, nagy kisebbségben vannak. Van, aki azt hangoztatja, hogy Németország az olasz miniszterelnöknő Giorgia Meloni (egyébként meglehetősen óvatos) radikalizálódása nyomán sem fogadhat be lampedusai menekülteket. „Ha ez megtörténik problémáink lesznek a koalícióban.” – hangoztatja a szabaddemokrata Bijan Dir Sarai. A Szabaddemokraták szerint a legalább részleges megoldás az lenne, ha a német kormány kiterjesztené a biztonságos államok lajstromát. Marokkóval, Algériával és Tunéziával. Az úgynevezett biztonságos országokba ugyanis német remények szerint könnyebb kitoloncolni az illegálisnak bizonyuló migránsokat. A legnagyobb gond ugyanis ez idő szerint főként az utóbbiakkal. (Igaz, még az ukrán menekülteknek is csupán 20 százalékát sikerült munkába állítani. Egyéb menekültekkel sem sokkal jobb a helyzet pedig azok jóval hosszabb ideje tartózkodnak Németországban. Az integráció korántsem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek Angela Merkel vélte. A kiutasítottak pedig ezer indokkal bújhatnak ki a kötelezettség alól, vagy egyszerűen csak bujkálgatnak. Másrészt a migránsok (egészen pontosan az illegális migránsok) 80 százaléka Szíriából, Afganisztánból és Törökországból érkezik.

A zöldek emberjogi okokból még a Maghreb-országok (Marokkó, Algéria, Tunézia és társai) biztonságossá nyilvánítását is ellenzik. Ők is, akárcsak Scholz szociáldemokratái a meglévő (fentebb említett) szabályok szigorúbb betartását szorgalmazzák. A hogyanra azonban nekik sincsenek használható ötleteik. Egészen pontosan vannak, de azok az Európai Uniót alkotó tagállamok szuverenitásának végérvényes felszámolásával válhatnának lehetségessé. Ez a lépés azonban ez idő szerint még nem aktuális. Egészen pontosan a zöldek és a vörösek nézőpontjából aktuálisnak aktuális lenne, de kivihetetlennek egyelőre még nem az...

Az Angel Merkel-i hagyomány életben tartása csupán az általa – voltaképpen egyfajta ellenpólusként – „létrehívott– AfD további felívelésének kedvez. Az egészében szélsőjobboldalinak bélyegzett (korántsem fasiszta, de kétségtelenül szélsőjobboldali – ámbár romániai mérce szerint legfeljebb túlzónak, ha nem éppen természetesnek minősülő – nézeteket is hangoztató) pártalakulat a maga 23 százalékával Németország legnépszerűbb politikai pártja. Az AfD a kormánykoalíció minden egyes pártjánál népszerűbb. Csupán az egykor „néppárti” CDU-CSU pártszövetség az ellenzék meghatározó pártalakulata előzi meg csekélyke 4 százalékkal. Ami országra szóló botrány. Annál is inkább mert a regionális parlamentek egy részében máris az – orosz–ukrán háború fegyveres és pénzügyi támogatását, a migrációt, a német szuverenitás feladását ellenző – AFD a number one.

Nancy Faeser, a szociáldemokrata belügyminiszter ezzel szemben nem csak a „menekültek” gyanánt aposztrofált migránsok további korlátlan befogadásának híve, de szavazati joggal való felruházásukat is lelkesen szorgalmazza. (Ezt persze az SDP siralmas választói támogatottsága érthetővé is teszi.)

Az AfD felfutása a német és az osztrák jobboldal közti szoros együttműködést is implikálja. Az AfD-észkombányának, Alice Weidelnek és az Osztrák Szabadságpárt elnökének Herbert Kicklnek a „koalíciója” mind nagyobb közkedveltségnek örvend. Az osztrák Szabadságpárt Ausztriában már ismét (egyszer ugyanis már voltak hatalmon is) a legtámogatottabb politikai alakulat. Az AfD egyébként osztrák unokatestvéréről mintázta politikai szimbólumait is, egyebek közt zászlójának sz1nkombinációját).

Az osztrákok egyébként kedvezőbb helyzetben vannak. Nekik ugyanis sikerült elhitetniük önmagunkkal és semlegességükből is következően a nemzetközi nyilvánossággal is azt a mítoszt, hogy Ausztria a második világháborúban az országot lerohanó Hitler áldozata volt. A történelemtudomány közben kiderítette, hogy az osztrákok valójában az utolsó csatlósként hírhedtté vált magyaroknál jóval lelkesebben fogadták Hitlert.

A hitlerizmussal való analógia egyébként meglehetősen valóságidegen. Az AfD egy szélsőségesen jobboldali, de még mindig pluralistán demokrata pártalakulat. Amit csupán az egykori német hisztéria utódait ma is jogosan traumatizáló emléke torzíthat antidemokratikus veszedelemmé. Egy valódi demokrata nézőpontjából a párt egy nem túlságosan rokonszenves, de nemcsak tolerálható, de tolerálandó szélsőség is, nem kevésbé, mint a kommunisztikus nosztalgiáktól is vezérelt szélsőségesen baloldali pártok.

Tele velük Nyugat-Európa.

(Nyitókép: Adobe Stock)