Az Oscar-díjas Deák Kristóf nagyjátékfilmje az élet értelmére keresi a megfelelő választ. De végül csak opciókat talál rá. A rendező neve ismerősen csenghet, hiszen a Mindenki című rövidfilmjével Oscar-díjat nyert 2017-ben, azóta két egészestés alkotást is bemutatott. A forgatókönyvet Vörös András írta, a társforgatókönyvíró Varga Lóránt, a film producere Mentes Endre, zenéjét pedig a marosvásárhelyi születésű Szőke Barna szerezte. Az Egykutya független filmként készült, romániai forgalmazója a Filmtett Egyesület, amely a november 13-i kolozsvári díszvetítésre meghívta az alkotás rendezőjét is.

Nagyon nehéz erről a filmről spoilermentesen írni, de vállalkozom a lehetetlen feladatra. Az Egykutya többnyire szórakoztató, ugyanakkor hatalmas csavarokkal teli film, olykor pofán is vág a brutális valósággal, a nézőnek is ad egy-egy gyomrost. Az alaphelyzet az, hogy egy harminchoz közeli nő, Patika (Döbrösi Laura) meghívja három volt kolis társát anélkül, hogy a felek tudnának arról, hogy kisebb osztálytalálkozó várható. Elsőként a kétgyerekes spiri-anyu, Vica (Tenki Dalma) érkezik a nő lakására, őt követi a szexi üzletember, Honda (Tóth Károly), és a hab a tortán Nóra (Bakonyi Alexa), Honda exe, nemzetközi sikereket felhalmozott festőművész. A vendégek egyik ámulatból a másikba esnek, csak úgy tapintani lehet közöttük a feszkót. Le nem zárt vagy talán soha el nem kezdett történeteket őriznek és cipelnek magukkal már tíz éve, ballagásuk óta, hiszen akkor találkoztak utoljára. Az est folyamán fogy a bor, ömlenek a személyeskedések, a régmúlt sebei lassan felszakadoznak.

Deák Kristóf a film kolozsvári előbemutatóján elmondta, nem is fair, hogy a stáblistában csak az ő neve mellett szerepel a rendező szócska, mert ez a film szoros együttműködésben készült a színészekkel, akik egyenrangú alkotótársak voltak. Sőt sokkal hamarabb volt a színészeké a mű, mint az övé. Eredetileg az Egykutya Varga Lóránt kamaradrámája, amit a négy szereplő 117-szer játszott közönség előtt szűk színházi térben, ők maguk rendezték is. Deák látta az első előadások egyikét 2020-ban, ez még nagyon kiforratlan formában volt, majd megnézte másodszor, harmadszor és még ki tudja hányszor, tehát látta összeérni a darabot.

Közben pedig megszületett a gondolat: ebből filmet szeretne rendezni, pláne, hogy személyes kötődése is van a témához. Különösen foglalkoztatja az is a rendezőt, hogy „egy közösen átélt trauma, hogyan tudja teljesen megállítani az embert a fejlődésben, vagy hogyan lehet különféleképpen rosszul kezelni egy traumát. Márpedig hasonló dolgok sok emberrel megtörténnek, de ha nem sikerül túllépni ezeken, önmagunk karikatúrájává változhatunk miattuk” – magyarázta a rendező.

Karikatúrák vagy valódiak? 

Ezek a sarkítások, karikatúrás megjelenések azt az érzést kelthetik a nézőben, hogy nagyon sok az, amit ebbe a játékba a színészek beletolnak, de nekem kifejezetten tetszett ez az intenzitás. Szerettem Patikát, a szürke, görcsös, életunt fiatal nőt, aki végtelenül belefáradt abba, hogy izomsorvadásos édesanyját közel egy évtizedig gondozta egyedül, majd el is temette. A maga egyenes és fanyar humorával, kétségbeesésével, segítségkérésével végtelenül emberi. Honda egy igazi macsó, akinek van pénze dögivel, sikeres befektető, jónéhány politikai kapcsolattal megfűszerezve, az anyagiak teszik őt igazán boldoggá.

Szerettem a hihetetlen érzelmi hullámvasúton mozgó Vicát is, akinek a gyerekei jelentik a mindent, és szentül hiszi: az illóolajai szinte minden felmerülő problémát orvosolni tudnak. Ő az, aki egy jó adag túlzott pozitivitással, naivsággal és (ál?)prüdséggel áll hozzá a világ dolgaihoz, már-már fáj neki, ha csúnya szavakat, káromkodásokat hall maga körül, aztán az est végére már ő is ontja magából. Nóra pedig egy tipikus megszomorodott életművész karakter, aki semmiképp sem szülne gyereket egy ilyen kisemmiző, aljas, reménytelen világba, inkább a dúsgazdagok pénztárcájában turkál, hiszen csillagászati áron adja el a – szerinte borzasztó – festményeit. Nagykanállal eszi az életet, minőségi borokat fogyaszt mellé, sokat és látványosan káromkodik.

A film játéktere egy lakás csinos kis nappalija, így ebben a nagyon szűk térben „csap össze” egymással ez a négy, egymástól teljesen eltérő figura elfeledett barátsága és egyáltalán nem elfeledett közös traumája. A végén borul a domino, és fény derül az igazság(ok)ra. Ennyit tudtam leírni viszonylag spoilermentesen. Ja és azt, hogy számomra minimum kétszernézős.