Népszerű színészi alakításai után (Aranyélet, A Király), most rendezőként is megismerheti a filmes világ Olasz Renátót. Első nagyjátékfilmje, a Minden csillag versenyzett már a Szarajevói Filmfesztiválon, és Erdélyben is bemutatták a Filmtettfeszten – nem véletlenül, hiszen a színészek és a stábtagok többsége is erdélyi. A film Renátó szülővárosában, Tiszavasváriban készült, egy halom improvizációból, nevetségesen kevés pénzből, de annál több szenvedéllyel és játékkedvvel. A produkció mögött executive producerként Tarr Béla állt. A rendezővel a kolozsvári vetítés után beszélgettünk.

– Nem sematikusan kérdezem, hogy honnan a név, de amint megnéztem a filmet, elgondolkodtam azon, mekkora dilemma lehet címet választani. Nehéz volt?

– Nekem mindig a cím van meg először. Itt is az a gondolatmenet volt meg először, ami a film végén hangzik el, hogy vannak olyan csillagok, amelyek már talán nem is léteznek, csak annyira messze vannak, hogy még látjuk a fényüket. Ilyenek az emberi kapcsolataink is. Azt éreztem, hogy erről akarok filmet csinálni.

– Ha már fókuszban a hazatérés témája: mi volt tinikorodban az elképzelésed magadról? És ahhoz képest merre vitt az utad?

– Tiszavasváriban nem volt semmi extra: egyszerűen imádtam a barátaimmal lenni, biciklizni. Aztán amikor bekerültem a debreceni Ady Endre Gimnáziumba, drámatagozatra, ez hozott valami fura felsőbbségtudatot, amit már szégyellek egy picit. Ez megmaradt az egyetemen is, de most már hetedik éve járok terápiára, úgyhogy ez szépen lebomlott. Szóval jó nagy változás van aközött az ember között, aki tinikoromban voltam, és aki valójában vagyok most.

– Nem volt hivatalos casting. Mégis a legtöbben a színészek és a stábtagok közül is erdélyiek. Miért pont ők?

– Csak elővettem egy lapot, és felírtam rá, kikkel akarnék a legszívesebben dolgozni. Eleinte voltak idősebb színészek is a listán, de valahogy éreztem, hogy nem, most még nem. Így maradt a saját korosztályom, a 30-40-esek, és hogy kikre esett a választás, az intuíció volt. Waskovics Andrea az egyedüli, aki nem erdélyi színész, de ő osztálytársam volt és máig a legjobb barátom. Kizlinger Lilla sajnos végül nem tudott benne lenni a projektben, pedig szerettük volna.

A többieket ismertem, játszottam velük, castingoltam, vagy egyszerűen tudtam, hogy dolgozni szeretnék velük. Badinak (Oláh-Badi Levente – szerk. megj.) láttam régen a Heavy Levi videóit, szóval tudtam, hogy van színészi vénája. Egyszerűen az tetszett, amilyen ő, inspiráló a jelenléte. Szén János nagy támasz az életemben, és bár ő sem színész, éreztem, hogy ez nem föltétlenül baj. Nem dolgoztam még se színházban, se filmben amatőr színészekkel, mármint olyan értelemben, hogy nem profi színészekkel.

– Miben más nem profi színészekkel dolgozni? Másképp kell instruálni őket?

– Mivel én színész is vagyok, sok rendezővel dolgoztam már, és lehet, hogy emiatt, de tudom mit kell mondani egy színésznek, hogy biztonságban érezze magát. Az is fontos, hogy ne érezze senki azt, hogy meg kell felelnie. Emellett általában egy embert azért szeretek, amilyen. De ha a képletből ki is vesszük az amatőröket, minden színész egyenként is más és más, tehát másfajta instrukciók ragadnak meg mindenkinél. Van olyan, akivel beszélgetni kell, van, akinek el kell mondani, mit csináljon, van, akit hagyni kell, hadd csinálja, amit ő akar. Ezekre valahogy rá tudok érezni, ilyen értelemben nem volt sokkal másabb az amatőrökkel.

Emellett gyűlölöm az instrukciókat. Mert akkor teljesíteni kell, az instrukciót követni kell. Volt szerencsém ahhoz, hogy Kárpáti Péter rendezzen engem, és egészen csodálatos, ő sem mond instrukciót. Elakadás esetén csak annyit kérdez, hogy szerinted miért mondja ezt a mondatot ez az ember. És azzal, hogy kérdez téged, te megválaszolod magadnak. Felnőttként kezel téged ebben a játékszituációban. Olyan emberekkel szeretek dolgozni, akik szeretnek játszani. Egy másik pozitívum, hogy nagyon jót hoz ki a színészekből, ha van mellettük amatőr is, nagyon más energiát ad az egészhez. Egyáltalán nem akartam, hogy színészkedjenek, azt akartam, hogy létezzenek ezek az emberek.

– Nagyon is léteznek, ezt aláírhatom! Nem volt forgatókönyv, ez a nagybetűs imprók filmje. Azért nem volt script, mert túl nagy kötöttségeket szab?

– Írtam nagyon sok forgatókönyvet, de egyszerűen nem megy ez nekem. Leírhatom a forgatókönyvben, hogy egy ló áll egy kocsmában, de ha ezt leírod papírra, az olyan fura, rögtön kérdéseket vet fel. És általában, amikor ezekkel a kérdésekkel találkoztam, elbátortalanodtam, mert ez mégse jó. Ezekből a folyamatokból olyan dolog jött ki, ami nem én vagyok.

Az sem biztos, hogy a film jelenetei érdekesek lettek volna papíron. Tehát szerettem volna a másik oldalról megközelíteni az egészet: adott a helyszín, a tiszavasvári Ciklámen kocsma. Mit ad nekünk ez a helyszín? Vagy itt van két ember: mit jelentenek egymásnak? A cselekmény vidéken játszódik: ez hogy hat a karakterekre? Az nyilván meghatároz engem, hogy miért választom pont ezeket az embereket, és mi alapján lesznek ők egymásnak barátai vagy szerelmei. Abból kell dolgozni, ami van, nekem ez a módszer sokkal jobban tetszik.

– Tízezer euróból készült a film, ami konkrétan vicc kategóriába tartozik, mert ez iszonyatosan kevés. Azt nyilatkoztad Szarajevóban, hogy a nagymamád főzött nektek. Hogy ugrottátok meg az anyagiak hiányából fakadó kihívásokat? Vagy egyáltalán kihívásként tekintettetek rá?

– Ez nem kihívás, ez a helyzet. Például a szállásunk is úgy oldódott meg, hogy egy gyerekkori nagyon jó barátomnak az anyja felhívta anyámat: „Pirike, hát nekünk van ott egy házunk, tudod, mi azt nem használjuk, ott lakhatnak a gyerekek”. És ott laktunk. Szerintem valódi kihívás akkor is van, ha van pénzed. Akkor is van rengeteg megoldandó feladat, akkor is bele kell dögleni, csak épp más miatt. Szóval nem a pénzen múlik.

– De szerinted összekapja a produkciót, ha kevésből kell gazdálkodni?

– Egyszer egy nagyöreg azt mondta egy színház büféjében, hogy vagy ott van a színházisten az előadáson, vagy nincs ott a színházisten. Ez nekem annyira tetszett. Szóval nem tudom, mi kapja össze a produkciót. Egy pontig te kontrollálod a dolgokat, de egy ponton túl már nem te kontrollálsz. El akartam engedni az esztétikai és gondolati elvárásokat, meg azt is, hogyan kéne egy forgatásnak kinéznie. Kicsit amatőrként akartam hozzáállni az egészhez.

– Műfajilag hova sorolod? Ha egyáltalán sorolni kell.

– Ha már nagyon zsánerbe kéne sorolni, szerintem ez egy arthouse film. Vagy kamaradráma.

– Milyen volt megtudni, hogy versenyeztek a Szarajevói Filmfesztiválon az első nagyjátékfilmeddel? Mert akkor felrobbant a média, mindenki erről írt.

– Hú, nem tudom leírni, milyen érzés volt. Mi már három héttel azelőtt tudtuk, hogy megjelent volna a hír a sajtóban. Persze a színészeknek elmondtam, de mindenki tudta, hogy erről hallgatni kell. Amikor felhívtak a hírrel, aznap meg is ünnepeltük. Amikor kijött a hír, ugyanúgy megünnepeltük, és persze Szarajevóban is megünnepeltük. Egy A-kategóriás fesztivál elismeri azt, amit csinálok rendezőként. Életemben nem volt ilyen élményem.

– És a fesztivál milyen volt?

– Elképesztően jó. Többen mondták előtte, hogy azért jó ez a fesztivál, mert nem feszengős-szmokingos, mégis nagy fesztivál. És van benne egy ilyen Balkán-vibe. Páran hamarabb mentünk egy estével, megérkeztünk a hotelhez, és konkrétan egy utcabál volt ott. Ez adta meg az alaphangulatot, innen már nem tudod rosszul érezni magad. Nagyon-nagyon jófejek és kedvesek az ottani emberek, pedig nagyon fura az egész közeg, nagyon multikulti: ortodoxok, muszlimok, de emiatt olyan életszagú a város.

– A filmed executive producere Tarr Béla. Erre az infóra biztos sokan felkapták a fejüket. Hogy lett ebből közös munka?

– Amikor megismertem, én is féltem tőle. A Freeszfe Egyesület (itt tanult Renátó rendező szakon – szerk. megj.) berkein belül volt egy workshopja Bélának, ahova jelentkezhettünk. Egy kisfilmet kellett készíteni, én pedig egy egysnittes experimentális musicallel jelentkeztem, aminek Táborosi András volt az operatőre. Ez nagyon tetszett neki, azóta barátok lettünk. Azóta mindenemet olvasta, csak sajnos azok a projektek nem jöttek össze.

A Minden csillag vágását pedig végig követte, négy-öt verzióját látta a filmnek, végignéztük kockáról kockára. Elképesztő ritmusérzéke van: „Itt vágnod kell, fiam! Érzed, hogy leült a jelenet? Felvitted a filmedet egy szintre, a következő jelenet meg leülteti. Ez nem kell”. Gyémánttiszta szeme van. És nagyon szereti ezt a filmet, ennek különösen örülök.

– Az egyik interjúdban azt mondtad, hogy Tarr Béla jótanácsként azt mondta, hogy „a te életed senkit nem érdekel”, meg kell találni azt, hogyan lehet filmen keresztül közölni.

–  Igen, ezt arra mondta, hogy fontos megtalálni a megfelelő témát, ami igazán érdekel. És ha az ember filmrendezőként őszinte akar lenni, akkor meg akarja írni azokat a történéseket, amik vele történtek. Erre azt mondta, hogy ez hülyeség. Hiába bizonygathattam, hogy velem ez így tényleg megtörtént, szerinte nem ez a lényeg. Hanem azt kell megkeresni, hogy a film mitől lesz jó, nem attól lesz őszinte, hogy őszintén vallasz magadról. Ő ezzel a mondattal azt akarta mondani, hogy legyek önmagam. Azt akarja, hogy csupaszabban lássam, amit csinálok, hogy önmagában is megállja a helyét.

– Milyen hallani a moziban lévő reakciókat a film közben? Főként itt Kolozsváron vagy akár Sepsiszentgyörgyön, hiszen a színészeknek ez volt az itthoni közeg.

– Bevallom, nem néztem meg a filmet egyik helyen sem. Már nem bírom megnézni. Szentgyörgyön Badival beültünk valahova vetítés közben, beállítottam a stoppert, és amikor ránéztem, 45 perce ment. Én tíz másodperces eltéréssel meg tudtam mondani, éppen mi történik. Rengetegszer megnéztem. Valószínű, hogy már csak azt nézném, hogy jó-e a kép, jól szól-e a hang. Ezelőtt egyetlen kisfilmem volt fesztiválon, a Friss húson, az is fura élmény volt. Ahhoz vagyok hozzászokva, hogy ha bemutató van, akkor színészként állok a színpadon, és rajtam múlik, mit mondok, hogyan válaszolok a kérdésekre, de egy film esetén, rendezőként ez már nem múlik rajtam.

Czakó Judit, a film zseniális vágója a szarajevói bemutató után posztolt Facebookra, és azt írta, hogy átadtuk a filmet a közönségnek. Ez annyira tetszett nekem, mert a film így működik, innentől nincs kontrollom felette, már nem az enyém. Vagy az is fura lehet, hogy egy számomra vicces poénon nem nevet a közönség. Közben meg lehet, azért nem nevet, mert előtte meghatotta valami, vagy csak egyszerűen magában kuncog. Úgyhogy olyan visszás a reakciókat vadászni.

– Mennyivel másabb rendezőként járni fesztiválokra, mint színészként, például Miklósi Márkként (Aranyélet) vagy fiatal Jimmyként (A Király)?

– Ez nagyon jó kérdés, de azért nem tudok rá válaszolni, mert ez most történik. És amúgyis, inkább megpróbálok magamként menni. Nem rendezőként, nem színészként, hanem Renátóként. Nem szeretnék rendezői szerepet felvenni, nem szeretem, ha valaki ezt csinálja, csak pózol.

– Tiszavasváriban bemutattátok már?

– Még nem, de be fogjuk. Mi magunk forgalmazzuk a filmet, ezért nagyon nehéz a szervezés része, de még novemberben szeretném bemutatni. Ameddig Pesten megy a mozikban, addig szeretnék lemenni, nagyon jó lenne.

(Nyitóképet fotózta: Herbály Blanka)